Ezzel az új kerettel mintegy 6,0 milliárdra nőtt az utóbbiakra fordított pénzeszköz. Számadatokban is érzékelhető a "megtérülés": 2012-ben 117 termelői piac volt az országban, amely 2019-re 300-ra emelkedett, illetve 2010-ben mintegy 5.000 regisztrál kistermelőt tartottak számon, 2019-ben már több mint 16.000-et.
Személyes élményemmel folytatom ezt a bejegyzést: jó 15 éve lehetett - amikor itthon még a multi élelmiszerláncok kínálatáért lelkesedtünk -, éppen az Alpokban barangoltunk és a természeti élmények gyűjtése mellett a nem túl bőséges költségvetés megtartására is koncentrálni kellett: mit szépítsem, még a diszkont élelmiszer boltokban is az akciós pultokat kerestük. Aznap én voltam a beszerző, a kosaramban már volt valami éppen lejáró felvágott és gondoltam, hogy ehhez jó társ lenne az újhagyma (mert egy túramotoros mindig éhes!). Két gondolában is megtaláltam, az egyikre 0,35 EUR, míg a másikra 0,8 EUR volt kiírva. Az előbbi gondola tele volt, a másikban meg már csak pár csomag újhagyma pihent. Azonban hirtelen választási lehetőségem sem maradt, mivel egy hölgy elnézést kérő mosollyal kivette az összes "drágább" csomót. A mosolyát bíztatásnak vettem és megkérdeztem, hogy miért a drágábbat veszi? A válasz nagyon természetesen jött: mert ez helyi!
Abban a pillanatban azt gondoltam magamban, hogy persze, egy jóléti társadalomban könnyen lehet ennyire tudatos vásárló az ember. Azóta már tudom, hogy bár kétségtelenül ez is egy körülmény, de nem szerepel az öt legfontosabb fogyasztási szempont között. A történet óta a világ nagyot változott. Nyomós okokból megjelentek és megerősödtek azok a mozgalmak, és kezdeményezések, amelyek a világ fenntarthatóságát, az ökológiai lábnyom csökkentését, a beszerzési láncok rövidítését és ezzel együtt a helyi értékek megerősítését helyezik előtérbe. Ezeket a mozgalmakat már a tudatos szemlélet és a gazdaságpolitika szintjére emelve felkarolták termelőágazatok, ellátási láncok, regionális szakmai szervezetek és akár kormányzatok is. Ez nem csak patriotizmus, a józanész is ezt diktálja. No meg közben felnőtt egy olyan generáció is, aki erről már gyerekkorában hallott, olvasott, számukra ez alap és szinte magától értetődő, míg az én korábbi generációm még "szoktatja" magát ehhez, bár szemmel láthatóan sikerrel. Idén pedig történt valami, amit nem csak fogyasztóként, de üzleti - és ezen belül agrár - elemzőként sem soroltam korábban a 10 legfontosabb lehetséges problémahelyzet közé - nem nehéz kitalálni, hogy a COVID 19 járványra gondolok.
Mi magyarok európai kitekintésben eddig "olcsón megúsztuk", ami remélem, így is marad. De mi is megtapasztaltuk, hogy bizony az ellátási láncok erősen sérültek szerte Európában - és akkor még nem is beszéltünk a termelő és a feldolgozó kapacitásokat tekintetében még erőteljesebben koncentrálódott USA-ról. Pedig ha lehet ilyet mondani, az agrárium- és az élelmiszeripar szezonalitása szempontjából a válság nem is feltétellenül a legrosszabbkor következett be. Láttuk a híradásokban, majd magunk is megtapasztaltuk a pánikvásárlást és az üres polcokat. Hallottunk az el sem indult vagy valamelyik határon veszteglő kamionokról. Nem vagyok egy pánikolós ember és azt sem gondoltam, hogy nem lesz mit enni, de azért az én fejemben is megfogalmazódott egy vészforgatókönyv. Bevallom, én is felvásároltam (no, nem 50 kg lisztet és a 100 spulni WC-papírt, hanem) az alapvető élelmiszereket. Annak ellenére tettem ezt, hogy mifelénk nem volt olyan látványos az áruhiány, amit ezúton köszönök minden áldozatos munkavállalónak. Azért néhány leüresedett polc láttán a szűkebb környezetemben mi is elkezdtük szervezni a saját kis vészforgatókönyves ellátási láncunkat, megkeresve az élelmiszertermelő és -feldolgozó ismerőseinket, barátainkat és ügyfeleinket - elvégre az egyik helyi Takarékbank Agrárcentrumban dolgozunk. Kinek legyen helyi piacismerete és -kapcsolata, ha nem nekünk! Röviden a végeredmény: nem volt hiány semmiben sem!
A járványhelyzet sok tapasztalatot hozott. A lehetséges helyzeteknek elméletben a tudatában voltunk, de most meg is éreztük a saját bőrünkön és az tudjuk, hogy az mindig más, mint az elmélet. Értem én, sőt szakmailag vallom is, mi több, számokkal alá is tudom támasztani, hogy mennyivel (költség- és minden más) hatékonyabb a termelés és az értékesítés koncentrálása, sőt még azt is levezetem, hogy ennek mi a várható EBITDA hatása. Ugyanakkor nekünk elemzőknek, van egy másik vesszőparipánk is, ez pedig a diverzifikáltság szükségessége, amit az élet most be is igazolt. Azaz minél rövidebb egy ellátási lánc, annál kevésbé sérülékeny. Minél közelebb van a termelő és a gyártó a fogyasztóhoz, annál biztosabb, hogy az áru el is jut hozzá. Minél több terményt tud biztosan eladni a termelő, annál többet mer előállítani. Minél többet termel, annál több a haszna. A minél több haszon pedig annál biztosabb fennmaradást jelent. Átlátva és végig gondolva nem is ördögi ez a kör, hanem pont, hogy nagyon logikus!
A válságkezelésben nem szabad elfelejtkezni még egy fontos szempontról, ami szintén ebbe az irányba mutat. A válsághelyzetből ki kell jönni. Ennek pedig egyik alapvető eszköze a fogyasztás visszaépítése. Márpedig ha az így megképződött bevétel és a haszon "helyben marad", akkor az jó eséllyel a lokális - települési, regionális, nemzeti - fogyasztást gyarapítja. Így juthatunk egyre feljebb.
Lefordítom ezt a két gazdasági tézist önmagamra és mindannyiunkra: ha az ügyfeleimnek jól megy, akkor jó eséllyel én sem halok éhen. Tehát nem csupán a szép áruért és a jobban garantált minőségért tessék minél több helyi terméket fogyasztani, hanem a közös érdekért is!
Írta: Bezerédi Gábor, Takarékbank Agrárcentrum
