Magyarországon az éves átlagos csapadékmennyiség 350-900 mm között ingadozik, azaz igen nagyok a különbségek az ország egyes részei között. A szántóföldi növények vízigénye 400-600 mm, így gyakori a 100-200 mm-es hiány, amelyet csak bizonyos termőhelyeken és felkészültség esetén lehet kompenzálni mesterséges utánpótlással. Az aszály két típusa ismert: légköri szárazság esetén a talaj nedvességtartalma meghaladja a holtvíz értékét, de a gyökéren keresztüli vízfelvétel nem tud egyensúlyt tartani a forró levegő miatt intenzíven párologtató levélfelület vízleadásával. Talajaszály akkor lép fel, ha a talaj nedvességtartalma a holtvíz szintjén van, ami azt jelenti, hogy a növény számára hasznosítható készlet nem áll rendelkezésre.

A kialakuló nedvességhiány mérséklésében, az aszályhatás megelőzésében a legolcsóbb védekezést az agrotechnika kínálja.

A talajmûvelés során a termesztendő növény számára kedvező talajállapot kialakítása mellett legfontosabb cél a nedvességveszteség csökkentése. Bármely mûvelési beavatkozás fokozza a párolgást, azonban a nedvességgel való ésszerû gazdálkodásnak számos talajmûvelési módszere ismert:

• Betakarítás után azonnali sekély tarlóhántás és a felszín lezárása hengerrel,

• Tarlómaradványok részbeni, vagy teljes egészében történő felszínen hagyása, (a bomlási folyamatok elősegítése érdekében kellően aprított és elterített növényi részek),

• A nedvességveszteséget csökkentő technológiák (pl. direktvetés) alkalmazása kedvező kultúrállapot esetén, amely a fizikai, kémiai és biológiai folyamatok összhangját, valamint a kezelhető gyomosodást jelenti. Ellenkező esetben a direktvetés a szárazság hatását tovább fokozó technológiának minősülhet,

• Mûvelési menetszám csökkentése, ahol lehetséges a mûvelés és elmunkálás összekapcsolása (pl. alapmûvelés és felszín egyengetés, lezárás egymenetben kombinált elmunkálóval),

• Alapmûvelésre az ekénél kevésbé rögösítő eszköz alkalmazása (pl. nehézkultivátor, tárcsa),

• A periódusos mélyítő mûvelés előnyeinek kihasználása; a mélyebb alapmûvelés szüneteltetése, továbbá a több éven keresztüli azonos mélységben végzett beavatkozások növelik tömör rétegek kialakulásának esélyét,

• Az aszályhatást fokozó tömör záróréteg megszüntetése a talaj lazításával.

A vetésszerkezet leegyszerûsödése, a vetésváltás hiánya az aszály hatása elleni agrotechnikai védekezés lehetőségét szûkíti. Több évszázadra visszanyúló ismeret, hogy az egyes növények vízfelhasználása eltérően alakul. A kis vízigényû növények közé a korai betakarítású, rövid tenyészidejû növények tartoznak (pl. borsó, köles, mák, tavaszi takarmánykeverékek). Közepes vízigényû a hazánkban termesztett legtöbb szántóföldi növény (pl. őszi búza, őszi árpa, kukorica, napraforgó, burgonya). Nagy vízfelhasználásúak a hosszú tenyészidejû, kései betakarítású növények, úgymint az évelő pillangósok, a cukorrépa, a cirokfélék és a hosszú vetésû kukorica. Aszályos évek után nagy vízigényû növények beiktatása a vetésszerkezetbe öntözés nélkül a nedvességvesztést növelő tényezőnek minősülhet.

Az elővetemény helyes megválasztása legalább olyan fontos a talaj vízgazdálkodása szempontjából, mint az öntözés: tapasztalatok és számos kutatási eredmény tanúsága szerint a jó és rossz elővetemények között 80-100 mm is lehet a vízellátási különbség. A vetésváltásból eredő vízfelhasználási előnyök maradéktalanul csak abban az esetben aknázhatók ki, ha az egyúttal kedvező kultúrállapotban tartott termőhellyel párosul.

A talaj kultúrállapota nem csak a fizikai, kémiai és biológiai jellemzők összhangját, hanem a kis gyommagfertőzöttséget is jelenti. A gyomnövények a talaj nedvességkészletének kizsarolói, anyagcseréjük intenzívebb és hatékonyabb, mint a kultúrnövényeké, ezért a gyomszabályozás fontos eszköz az aszály elleni védekezésben. A tőszám és az állománysûrûség helyes megválasztása részben a gyomok elleni védekezést szolgálja, másrészt viszont a talaj nedvességkészlete és a növény igénye közötti egyensúly megteremtését célozza meg.

A növénytáplálás közvetve vagy közvetlenül szintén a vízfelhasználást befolyásoló tényező, amelynek csapadékos és száraz (aszályos) évjáratokban egyaránt jelentősége van. A makrotápelemek közül a nitrogén vízigényt növelő hatása a legjelentősebb. A nitrogén elsősorban a vegetatív (zöld) részek fejlődését segíti, túlzott mennyiségben rontja a vízfelhasználást és aszályérzékenyebbé teheti az állományt. A foszfor különösen nyári betakarítású növényeknél mérsékelheti az aszálykárokat. A kálium fokozza a vízfelvételt és mérsékli a párologtatást, ilyen módon a vízhiány okozta tüneteket tompítja. A hiányos vagy túlzott trágyázás kedvezőtlen hatásai megfelelő vízellátottság esetén mérséklődnek, aszályos vagy csapadékbő időszakban felerősödnek.

Összefoglalásként megállapítható, hogy az egyes technológiai elemek összhangja a termés növelése, a kedvező talajállapot megőrzése mellett a szélsőséges időjárás okozta hatások mérséklése irányába hatnak.

Dr. Gyuricza Csaba

Szent István Egyetem