Az alapmûtrágyázásra épülnek a tenyészidőszak során a kiegészítő trágyázás, a fejtrágyázás, levéltrágyázás, sortrágyázás és egyéb pótlólagos tápanyagvisszapótlási technológiák.
Az alapmûtrágyák mennyiségének megállapításához szükséges a trágyázandó tábla 4-5 évenkénti talajvizsgálati eredménye, amely alapján a szükséges tápanyagmennyiség kiszámítható. Az igényes, környezeti szempontokat figyelembe véve alapmûtrágyázási rendszerek megvalósítása talajvizsgálati eredmények nélkül csak empirikus becslések alapján nem kivitelezhetők.
A talajoknak van egy természetes termékenysége, amely adódik a talajképződési folyamatokból és az ökológiai körülményekből. Ezért vannak nagy termőképességû talajok és vannak gyengébb természetes termőképességû talajok. A mûtrágyázás során ebből kiindulva, a tervezett termésszinthez a mûtrágyázással (és a szervestrágyázással) a megfelelő tápanyagpótlást biztosítani kell. Nyilvánvaló, hogy az a gazda, aki gyengébb talajokon gazdálkodik, csak nagyobb mûtrágyakiegészítéssel, tehát több pótlólagos befektetéssel érheti el az ökonómiailag jövedelmező termésszintet, míg a termékenyebb talajokon gazdálkodó e tekintetben kisebb mûtrágyaadagokat alkalmaz és nagyobb jövedelemre számíthat.
Mindenképpen kerülni kell a sematikus, konkrét paramétereket nem figyelembe vevő mûtrágyázást, mert ez a vissza nem térülő költségek forrása, továbbá elősegíti a környezeti kockázatokat. Ezért ismételten említeném a talajvizsgálatok szükségességét.
Szántóföldi talajainkat az utóbbi évtizedekben kialakult gyakorlat hat termőhelyi kategóriába sorolja, amely nem genetikai talajosztályozás, hanem a gyakorlat számára és a trágyázás tekintetében rendező elvként használható besorolás:
I. középkötött mezőségi talajok
II. középkötött erdőtalajok
III. kötött réti talajok
IV. laza és homok talajok
V. szikes talajok
VI. sekély termőrétegû, erodált talajok.
Az adott termesztési körzetben a gazdálkodó eldönti a hagyományok és a tapasztalatok, továbbá az esetlegesen fellelhető táblatörzskönyvi adatok ismeretében a termesztendő növényfaj, fajta megválasztását, továbbá megtervezi a várható termésszint nagyságát. A továbbiakban a termőhelyi kategóriák és a talajvizsgálati eredmények alapján besorolt gyenge-közepes-jól ellátottsági szinteknek megfelelően meg kell állapítani a termesztett növény fajlagos (NPK) mûtrágya hatóanyagigényét (kg NPK/t). A számított értékeket a tábla előéletének ismeretében (a táblatörzskönyv) korrekciós tényezőkkel módosítjuk, ezek után alakul ki a szükséges NPK hatóanyag mennyiség, amelyet a gyakorlatban át kell számítani bruttó kereskedelmi mûtrágya választék volumenébe. A fenti szaktanácsadási módszer az elmúlt évtizedek gyakorlatában ismert, a szakirodalomból és egyetemi tankönyvekből részletes paraméterekkel visszakereshető.
Az előbbiek alapján kalkulált NPK hatóanyag mennyiség kijuttatásánál alapvető rendező elv a vetendő növény vetésideje szerinti talajmûvelési rendszer kérdése. Az alaptrágyákat az alapmûvelés során juttatjuk a talajba.
Országunkban az őszi vetési időszak augusztus 20-tól október végéig tart. Augusztusban vetik a repcét és a bíborherét, telepítik az évelő pillangósok egy részét, szeptemberben vetik az őszi takarmánykeverékeket, az őszi árpát és rozsot, október 20-ig pedig az őszi búzát.
Magyarországon a szántóterület mintegy 30-35 %-át nyárvégi és őszi vetésû növények foglalják el. A nyárvégi és őszi vetésû növényeknél a korán lekerülő elővetemények után a hántó és az ápoló munkát az alapmûvelés akkor követi, ha a talaj állapota arra alkalmas. Általános szabály, hogy a vetés előtt legalább három héttel el kell végezni, hogy jusson idő a megfelelő elmunkálásra. Az alapmûvelést végezhetjük szántással, elnevezése szerint nyári vagy nyári keverőszántás. Előnyös akkor végezni, amikor a tarlóhántás után némileg beérett vagy kigyomosodott a talaj. Nyári szántáskor csak olyan mélyen forgassunk, ameddig az nedves és beérett. Nyári szántással mûtrágya, javító anyagok és tarlómaradványokat juttatunk a talajba. Ekkor kijuttatható a szükséges P+K alapmûtrágya és a N egy része. A keverés akkor sikerül jól, ha szántáskor porhanyósan omlik a talaj.
Későn lekerülő elővetemények után őszi gabonák alá szántás csak kivételes esetben ajánlatos, és akkor, ha a gyors elmunkálás lehetőségei adottak. Sok és rossz minőségben zúzott tarlómaradvány jelenléte, erős gyomfertőzöttség, nedves talajállapot esetén válhat szükségessé a forgatás, javasolható inkább a tárcsás alapmûvelés. Száraz talaj esetén és rosszabb szár- és tarlóaprítás után kétszer és más-más irányban kell tárcsázni a tarlót. Az első menetben sekélyebben, a másodikban a tervezett alapmûvelésnek megfelelően. Ezzel a mûvelettel az alapmûtrágya adagok a kellő mélységbe juttathatók. Ha szükséges, a második tárcsázást rögtörő hengerrel lehet kiegészíteni. A tavaszi vetések talajmûvelési rendszerére is jellemző, hogy az alapmûvelést és az alaptrágyázást az ősz folyamán kell elvégezni. Tavaszi vetésû kalászos gabonák a tavaszi árpa, a zab és a rizs; gyökgumós a burgonya, a cukor- és takarmányrépa; hüvelyes a borsó, a bab, a szója, a lóbab, a csillagfürt; olajosnövény a napraforgó, az olajlen és a mustár. A kukorica és a kölesfélék abraktakarmánynövények. Tavasszal is telepíthető a lucerna és a vöröshere. A tavaszi vetésû növények eredményes termesztésének az alapja a téli csapadékot jól befogadó és tároló őszi alapmûvelés.
A talajelőkészítés két szakaszból áll; az őszi alapmûvelésből, esetleg elmunkálva, valamint a tavaszi magágykészítésből. Az alapmûvelés leggyakrabban forgatással, vagyis az őszi szántással (őszi mélyszántással) történik. Az őszi szántás célja, hogy átforgassa és mélyítse azt a talajréteget, amely befogadja és tárolja a téli csapadékot a következő tenyészidőszakra, továbbá befogadja azt az alapmûtrágya mennyiséget, amely szükséges a következő évi termés biztosításához, egyben lényeges feladata az istállótrágya alászántása. A tavaszi vetésû növények alapmûvelése történhet forgatás (szántás) nélkül is. A korán lekerülő elővetemények után, ahol a tarlóhántás és a tarlóápolás megtörtént, az őszi alapmûvelés ugyan nem, a szántás azonban esetenként elhagyható. Forgatás nélküli alapmûveléssel is létre kell hozni azt a talajállapotot, amely alkalmas az őszi-téli csapadék befogadására és tárolására. Ez történhet középmély és mélylazítással, nehézkultivátorok használatával, illetve a „szántótárcsa” használatával, amellyel szántott tarlón biztonsággal elérhető a 22-26 cm mély mûvelési mélység.
A nitrogénmûtrágyák megfelelő időben történő kijuttatása nemcsak hatékonysági, hanem környezetvédelmi szempontból is fontos. Kevésbé kötött (homokos vályog, homok) talajokon az őszi vetésû kultúráknál a N mûtrágyákat megosztva juttassuk ki. Általában az egész évi számított adag 1/3-át ősszel az őszi alapmûveléssel, 2/3-át a tavaszi félévben megosztva két részletben: kora tavasszal és a szárbaindulás kezdetén. Kedvező csapadékeloszlású évben, 2% humusztartalom felett, jó elővetemény és jó vetőágykészítés esetén a N-adag teljes mennyiségét a tavaszi fejtrágyázás során juttatjuk ki. Tavaszi vetésû kultúráknál kevésbé kötött talajon megosztva és azonos hatékonyságú főként komplex mûtrágyák esetén. Az ősszel adott rész meggyorsítja a növényi maradványok lebomlását, ezért szármaradványok esetén a számított N-adag egy részének (30-50%) őszi kijuttatása célszerû.
A foszformûtrágyát a talajnak annak rétegébe kell juttatni, ahol a gyökérzet zöme elhelyezkedik és a talajnedvesség is állandóbb. A P a talajban kismértékben mozog, kimosódás nincs, gyakorlatilag ott marad, ahova tettük.
A P mûtrágyázás idejét az alkalmazás módja határozza meg. Alapmûtrágyázásként legmegfelelőbb az őszi egyenletes kiszórás és a leszántás. Lokálisan a vetéssel, a sorba vagy a sorok mellé és alá helyezik kombinált vetőgéppel (startertrágyázás).
A káliummûtrágyákat leghelyesebb a P mûtrágyákhoz hasonlóan az őszi alapmûveléssel bemunkálni, mivel így a tápanyag a gyökerekkel bőségesen benőtt, nedves rétegbe kerül. A vályog és agyagtalajokon a kálium vertikális és horizontális mozgása csekély. Homoktalajon és csapadékos vidékek laza talajain a tavaszi K mûtrágyázás indokolt lehet a tavaszi elmunkálás és vetőágykészítés során. Ez esetben figyelembe kell venni az egyes növények fiatalkori klórérzékenységét (pl. dohány, komló, bogyósok, burgonya). A vetés előtti alaptrágyázáson kívül, kis adagú K lokális elhelyezése is javasolható, különösen K-fixációra hajlamos talajtípusokon. A sávos elhelyezés (starter) csökkenti a mûtrágyák és a talaj érintkezési felületét. Kötöttebb talajokon eredményesen megvalósítható a K-szükséglet biztosítása 2-3 évre előre adva a P mûtrágyával együtt. Ezt tartalék-trágyázásnak nevezzük, amely kivitelezéséhez szükség van táblatörzskönyvi ismeretére, továbbá részletes talajvizsgálati eredményekre.
A fentieken túl meg kívánom jegyezni azt, hogy az egyes kultúrnövények tervezett termésszintjéhez szükséges mûtrágyaadagok kiszámítása az ökológiai körülményektől függően és egy adott tábla szintjén egy jól kidolgozott elméleti és gyakorlati rendszer alapján mûködik. A jelen értekezés terjedelmi okokból ezt részletezni nem tudja, ezért javasolható az ezzel kapcsolatos szakirodalom tanulmányozása, továbbá a területileg ismert és kompetens szaktanácsadási intézmények véleményének felhasználása.
Veszprémi Egyetem Georgikon
Mezőgazdaságtudományi Kar
Dr.Kismányoky Tamás
egyetemi tanár
Címlapkép: Getty Images
