Tartástechnológiák és a hozzá kapcsolódó etetési megoldások
Külföldön bevált módszer, de hazánkban is történtek próbálkozások a húshasznú anyatehenek télen-nyáron való legelőn tartására. Ebben az esetben télen a legelő csak tartózkodási helyet, nem pedig takarmányforrást jelent az állat számára. Ha biztosítani tudjuk a folyamatos takarmány és ivóvízellátást, úgy ez az elhelyezési mód az egyik legolcsóbb megoldás az infrastruktúra szempontjából. Az etetőhelyeket azonban a legzordabb időben is meg kell közelíteni, ami köves út nélkül aligha lehetséges. A takarmány feletetése mobil jászolból történik, de az ún. betonozott etetőtér is szóba jöhet. Bármely megoldást is választjuk, az etetők környékét jobb, ha lebetonozzuk az elmocsarasodás veszélye miatt. A telepítési sûrûség helyes megválasztásával (3-5 tehén/ha) pedig a taposási kárt mérsékelhetjük.
Telelőkert alkalmazása esetén az állatokat jóval koncentráltabban tartjuk (kb.: 50m2/tehén) a kialakítandó csoportnagyságnak megfelelő területen. A tartásból fakadó költségek (általában fix itató- és etetőhelyek, illetve stabil karám kiépítése, pihenődombok létesítése) ugyan valamivel nagyobbak, mintha legelőn tartanánk a teheneket - a takarmánykiosztás ugyanakkor egyszerûbb, s főleg biztonságosabb. A veszteségek, így szinte minden területen - pl.: elhullás, ellések, takarmányozás - kisebbek. Jobban "kézben van az állat" és a telep őrzése is megoldható. A takarmány kiosztása általában egy ún. külső etetőútról történik, amely az egyik kerítés helyére beépített jászol mentén húzódik.
Még nagyobb állatkoncentráció érhető el az ún. almozott karám kialakításával. Egy kifejlett szarvasmarha számára a rendelkezésre álló terület 10 m2, növendékmarha estén pedig 6-8 m2. A karám tisztán tartását csak rendszeres almozással tudjuk biztosítani. Éppen ezért csak ott célszerû kialakítani, ahol a szalma nagy mennyiségben, olcsón beszerezhető. Az előrehaladottan vemhes üszőkön és teheneken kívül minden korcsoport számára megfelelő tartási mód. Az állatok etetése a telelőkertnél felvázolt megoldással történik.
Valamennyi épület nélküli tartási módnál a vezetékes rendszeren alapuló ún. labdás, vagy fûtőszálas (temperált) önitatók használata javasolt és terjednek egyre jobban a gyakorlatban.
Istálló építése az ellésre váró korcsoport, esetleg a növendéküszők számára ajánlatos. Az állatokat kötetlen, mélyalmos formában tartjuk. A legmagasabb fokú gépesítettség itt érhető el - takarmánykiosztás, trágyaeltávolítás - azonban az istállók építéséből fakadó költségek is itt a legnagyobbak. Maguk az épületek olcsó szerfás megoldásúak, egyik oldalukról általában nyitottak. Ha az épülethez nem tartozik kifutó, akkor a meg nem épült oldal falában elhelyezett jászlakból etetünk. Célszerû azonban a kifutó létesítése, amely méretezésénél dupla akkora területet (20m2) tervezünk egy kifejlett szarvasmarhára, mint a fedett pihenőtér nagysága. Tanácsos továbbá a kifutót szilárd burkolattal ellátni, ahonnan a trágya napi gyakorisággal letolható. Ebben az esetben a kifutó lehet akár kisebb is, mint a hasznos pihenőtér nagysága, amivel némi költségmegtakarítás érhető el. Ha kifutó is csatlakozik az épülethez, akkor annak az istállóval szemközti oldalán kialakított jászlakból oldjuk meg a takarmányellátást. A széna etetésére szolgáló szénarácsokat viszont célszerû az épületben elhelyezni, ahol a borjak is könnyen hozzáférhetnek ahhoz. A fagymentes (temperált) önitatókat akár az istállóba, akár pedig a kifutóba is beépíthetjük.
A takarmányozás alapelvei
A húshasznú anyatehén állandó energiaszükséglete a létfenntartásból, valamint az időszakos súlygyarapodásból (termelés), illetve a vehem táplálóanyag igényéből áll. A tejtermelés energiaszükségletét nem szoktuk figyelembe venni, illetve beépítjük azt a létfenntartó szükségletbe (részletesen lásd: Schmidt: Takarmányozástan, 1995.; Szabó, F.: Húsmarhatenyésztés, 1998.). A napi takarmányadagokat úgy kell összeállítani, hogy ezeket az energiaformákat minden esetben fedezze.
A téli takarmányok közül - előállításuk költségigénye szerinti sorrendben - szóba jöhetnek a mezőgazdasági és ipari melléktermékek (cukorgyártás, szeszipar), a szálastakarmányok (szénaféleségek, illetve takarmányszalmák), az ún. erjesztett takarmányok (szilázs és szenázsfélék), és az abraktakarmányok.
Etethető takarmányféleségek és azok összetétele
A legolcsóbbak tehát az ún. mezőgazdasági és ipari melléktermékek, amelyek a betakarítás során, vagy különböző gyártási technológiák útján keletkeznek és nem hasznosíthatók tovább a feldolgozásban. Közös jellemzőjük, hogy - általában - olcsók, jelentősebb költségek csak az esetleges szállításból fakadóan adódnak. Nagy ballaszt-, de csak közepes energiatartalmú takarmányok, fehérjetartalmuk pedig minimális. A szántóföldi melléktermékek helyben legeltetve (kukoricatarló), vagy behordással frissen (leveles répafej), esetleg tartósítva (takarmányszalmák, keverék-szilázsok) etethetők. A cukorgyártás mellékterméke a nedves répaszelet, amelyet a feldolgozás alatt, ősszel frissen, később tartósítva (szárítás, savanyítás) etethetünk. A melaszt silózáshoz használhatjuk. A sörgyártás, a szeszgyártás, a keményítő-, valamint konzervipar jellegzetes melléktermékei az ún. törkölyféleségek, vagy moslékok, amelyeket - hasonló módon - frissen, vagy tartósítva használhatunk fel a húsmarhák téli takarmányozásához. A karbamid ipari úton előállított fehérjehordozó és a hízómarhák takarmányozásában szokták alkalmazni.
A szálastakarmányok közül a különböző széna-, illetve szalma-féleségek, esetleg a kukoricaszár jöhet szóba. A költségek ezeknél a takarmányféleségeknél, elsősorban a betakarításukból, illetve a kezelésükből (pl.: rendkezelés, bálázás) adódnak. A jelentős energiatartalmuk mellett, némelyik fehérjepótlást is biztosít az állatnak. Gyepeknél a legnagyobb zöldtömeget tavasszal, az első növedéknél kapjuk, ahol a feleslegből szénát készítünk. A későbbi növedékeket általában már teljes egészében legeltetjük, hiszen ezek hozamai alacsonyabbak. Ellenben a lucerna második, és harmadik növedéke ugyanúgy alkalmas a jó minőségû széna készítésére, mint az első. A további növedékeket itt is zölden etetjük, esetleg besilózzuk. A széna mennyisége, de főleg a minősége évjáratonként változó, ezért a jó minőségû takarmányszalmák (pl.: árpaszalma, borsószalma) is feletethetők a szûkösebb években.
Az erjesztett, vagy silózott takarmányok etetése általában a nagyobb üzemmérettel rendelkező gazdaságok számára kifizetődő, hiszen csak nagy mennyiségû takarmány tartósítása csökkenti a fajlagos költségeket. A silózás eszközigénye ugyanis nagy, a betakarításhoz különböző kombájnok, az optimális szecskamérethez járvaszecskázó gépek, míg a tömörítéshez nehéz traktorok szükségesek. A betakarítási biztonság ugyan nagyobb, mint a szénakészítésnél, de az erjedési veszteség ennél az eljárásnál is megnövelheti a veszteségeket. Általában igen nagy energia, de viszonylag csekély fehérjetartalommal rendelkeznek. A besilózott növény szárazanyag-tartalmától függő szilázs-, illetve szenázs-féleségek alapanyaga lehet a silókukorica, a lucerna, a különböző cirokfélék és a legkülönbözőbb melléktermékek.
Végül az abraktakarmányok következnek a sorban, amelyek - a hizlalásra szánt korcsoportokon kívül - a legkevésbé gazdaságos takarmányai a húsmarhának. Előállításuk általában drága, ezért csak a viszonylag jó transzformáló képességgel rendelkező tejelő tehénnel, illetve más állatfajokkal (sertés, baromfi) etethetők gazdaságosan. A húshasznú tehénnél csak az ún. "flushing" időszakában (vemhesítés előtt) indokolt kis mennyiségû etetésük (lásd: 1. táblázat). Magyarországon azonban előfordulnak olyan évek, hogy az abraktakarmányok olcsón beszerezhetők. Az ilyen periódusokban a koncentrált energia él fehérjebevitelt abrak formájában is meg lehet oldani a különböző korcsoportoknál. Hasonló tápértékû - és fehérjetartalmú - takarmányok a malomipari melléktermékek, amelyek szintén viszonylag olcsón beszerezhetők (ocsúk, korpák, stb).
Takarmányozási recepttúrák
Az 1. táblázatban néhány lehetséges alternatívát közlünk az etetett takarmányféleségek összetételével és azok mennyiségével kapcsolatban. A táblázat adatai az anyatehenekre vonatkoznak. Az alsó értékek inkább a kistestû fajtákra, míg a nagyobbak a nagytestû genotípusokra, illetve a magyartarka húshasznú változatára helytállóak.
1. táblázat Húshasznú anyatehenek lehetséges takarmányadagjai (kg/nap/tehén)
A többi korcsoport takarmányozásának alkalmazkodnia kell az anyatehenek takarmányféleségeihez.
Az ún. második ciklusban született (őszi) borjak ellátásánál különösen ügyelni kell a kiegészítő takarmányok biztosítására. Erre alkalmas az ún. borjúóvoda, ahol a borjak jó minőségû széna, illetve abrakellátásban részesülnek, amelyhez a kifejlett állatok nem férnek hozzá. Természetesen mindez a tavaszi születésû borjaknál, a legelőn is megoldható, a kezdeti nagy növekedési erély kibontakoztatása érdekében.
A növendéküszők takarmányadagjai csak mennyiségben különböznek az anyatehenekétől, tulajdonképpen bármelyik megoldás alkalmazható. Abban az esetben azonban, ha korai tenyésztésbevétel a cél, inkább 4. alternatívát válasszuk, a teljes értékû táplálóanyag-és fehérjeellátás érdekében.
A hizlalásra szánt állatok - növendékbikák, tenyészutánpótláson felüli üszők, selejttehenek - takarmányozásában a tömegtakarmányokat ad libitum, míg az abrakféleségeket adagoltan, de a teheneknél nagyobb mennyiségben etetjük.
Ha természetes pároztatás folyik a gazdaságban, akkor a tenyészbikák takarmányozásáról is gondoskodni kell. Télen a fő takarmánykomponensek az erjesztett tömegtakarmányok és a jó minőségû szálastakarmányok (szénák) köréből kerülnek ki. Egy 1000 kg-os tenyészbika téli takarmányadagja 10-15 kg kukoricaszilázs + 8-10 kg széna.
szerző neve: Dr. Kovács Attila Zoltán, egyetemi adjunktus
szerző címe: Kaposvári Egyetem, Állattudományi Kar
7400 Kaposvár, Guba Sándor u. 40.
elküldve: 2001. november 21.
Címlapkép: Getty Images
