Ez az „általános” hozzáállás is mutatja, hogy a gazdák az állatok etetésére szolgáló takarmányokkal alaposabban foglalkoznak, míg az ivóvíz minőségének fontosságáról sajnos valamiért elfeledkeznek. Ahogy az az iménti kis „párbeszédből” kiderült, Magyarországon az állattartó telepek ivóvízellátását szolgáló víz javarészt az adott telep saját fúrt kútjából származik. Tulajdonképpen a közműhálózatról való vízellátás aránya elhanyagolható. A fúrt kutak egy része mikrobiológiai (pl. kórokozó baktériumok) és kémiai (pl. magas vastartalom, kemény víz a benne oldott kalcium- és magnéziumsókkal) oldalról is „kifogásolható”. Alapvetően több problémát okozhat: egyfelől jelentős állategészségügyi kockázatot jelent, másfelől az ivóvízrendszer technológiai elemeinek (pl. az itatószelepeknek) a meghibásodását is okozhatja, közvetve kedvezőtlenül hat az istálló klímájára.
Az ivóvízrendszer tisztítására, fertőtlenítésére és az ivóvíz mikrobiológiai állapotának javítására többféle mód is kínálkozik.
Az elmúlt években Magyarországon is egyre szélesebb körben alkalmazzák a monogasztrikus állatok (főleg a baromfi- és sertésállományok) ivóvizének szerves savakkal történő kezelését. Az ivóvíz savanyításával rendkívül jó eredmények érhetők el például a malacok választását követően a battériára kerüléskor a hasmenésből eredő nem megfelelő súlygyarapodás vagy elhullásos esetek megelőzésére, valamint jelentős szerepe van a baromfiállományok szalmonella-mentesítésében is.
Az eljárás során viszont különös figyelmet kell fordítani a megfelelő ivóvíz-savanyító vegyszer kiválasztására és az adagolásra. A kezelés következménye a víz alacsonyabb kémhatása, amit a helyi adottságok figyelembevételével lehet az optimális értékre „belőni”. Sajnos sokan az ár alapján döntenek egy-egy készítmény mellett, többen is úgy választanak hatóanyagot, hogy kizárólag a kémhatás csökkentését tűzik ki célul, holott a savanyítás célja nem kizárólag az itatásra szánt víz pH-jának csökkentése.
A következőkben szeretném összegezni, hogy milyen alapvető pozitív hatások várhatók a kellő odafigyeléssel elvégzett ivóvízkezeléstől:
Az eljárás alapvető célja nyilván a „problémás” víz mikrobiológiai terheltségének kiküszöbölése. Erre kizárólag olyan anyagok használhatók fel, melyek a megfelelő dózisban alkalmazva nem mérgező hatásúak az állat- állományra, a környezetbe jutva pedig nem okoznak környezetkárosítást. Másodlagos célként nem árt, ha kedvező hatást gyakorol az állat emésztőrendszerére, javítva az anyagcserét és a tápanyagok hasznosulását. Általánosságban elmondható, hogy a legjobb eredménnyel a szerves savat tartalmazó (a legjobb, ha szerves savak kombinációját tartalmazó) vegyszerek alkalmazhatók. A savanyítás közvetett és közvetlen hatást is gyakorol a mikroorganizmusokra. Közvetett hatás: a víz kémhatásának csökkentése bakteriosztatikus hatású. Közvetlen hatás: a disszociálatlan formájú szerves savak (pl. a hangyasav) átjutnak a baktériumok sejtfalán, a sejt belsejében egyfelől csökkentik a kémhatást, másfelől pedig gátolják a DNS-szintézist. Fontos azonban megjegyezni, hogy a savanyítással az ivóvíz kémhatása 5–5,5 pH érték közé kerüljön. Amennyiben a vizet ennél jobban savanyítjuk, az már komolyan befolyásolja az állatok vízfelvételét, mert olyan mértékű ízváltozást okoz a vízben, amit már nem szívesen fogyasztanak. A jelzett pH-értéknél azonban számítanunk kell az algásodásra, ezért olyan készítményt kell választanunk, amely algásodást-gátló adalékot is tartalmaz. Az ivóvízkezelés könnyen kivitelezhető gyógyszeradagoló berendezés segítségével, ügyelve arra, hogy egy esetleges gyógyszeres vagy vakcinás kezelés megkezdése előtt a savanyítást 24 órával fel kell függeszteni. A savanyítás megkezdésekor előfordulhat, hogy a víz kémhatása ingadozik, mert az adagolás hatására a rendszer folyamatosan tisztul (a szerves és szervetlen szennyeződések mennyisége csökken a rendszerben a kedvező tisztító hatás következtében). Javasolt ezért időnként pH-mérővel ellenőrizni a folyamatot. Szerencsére a vízrendszer kitisztulásakor ez a probléma megszűnik, és a kémhatás stabilizálódik. Ilyenkor viszont elvárás egy kiváló savanyító szerrel szemben, hogy az itatórendszer teljes hosszán egységes pH-értéket produkáljon.
A második ok, amiért érdemes az ivóvizet savanyítani, az a rendszerre gyakorolt kedvező tisztító hatásban rejlik. A kémhatás csökkentése révén ugyanis a rendszerben lévő szervetlen (pl. vízkő, rozsda) és szerves (pl. biofilm) lerakódások is feloldódnak. Ezek a rétegek pedig a kórokozó mikroorganizmusok menedékeiként szolgálnak. Természetesen a régi, erősen szennyezett rendszerek esetén nem várhatunk csodát kizárólag a savanyítástól. Ilyen esetekben egy a szervizperiódusban elvégzett teljes, alapos, megfelelő vegyszeres fertőtlenítésnek (pl. erélyes hidrogén-peroxid hatóanyagú vegyszerrel) kell megelőznie az új állomány betelepülését.
Litz Tamás
A cikk szerzője: Litz Tamás
