Míg korábban megkülönböztettünk belföldi és export minőséget, kelet-európai és nyugat-európai piaci igényt, addig napjainkra körvonalazódott, hogy a liberalizálódott kereskedelmi viszonyok mellett, és a túlkínálat hatására csak jó és rossz termékről beszélhetünk, kizárólag csak jó minőséggel van esélyünk nemzetközi viszonylatban kereskedni, de rossz áruval még a hazai piacokról is kiszorulunk.

 


A termésminőség nagyon összetett, sok vonatkozásban meglehetősen szubjektív, bár az utóbbi 15–20 évben az érzékszervi (organoleptikai) vizsgálatok mellett számos reológiai (objektív, mûszeres) módszert is kifejlesztettek, és korszerûsítették a konzisztencia, az eltarthatóság, az ízanyagok, a színösszetétel, az emberi táplálkozás szempontjából nélkülözhetetlen vitaminok és fehérjeanyagok, valamint az antioxidánsok kimutatására szolgáló méréseket. Részben a fejlesztések, részben a minőségre irányuló mérések és kutatások során vált ismertté sok összefüggés a minőség és a növényi táplálás között. Azok a korábbi feltételezések és sejtések, amelyek csak részben voltak számadatokkal alátámasztva, a mûszeres vizsgálatokkal igazolást nyertek, és a konkrét összefüggések ismeretében lehetővé tették a termésmennyiség mellett a minőség és a termésbiztonság érdekében végzett okszerû, és céltudatos tápanyag utánpótlást.

A zöldségnövények 80–85%-ban vizet tartalmaznak és a fajtól, termesztési körülményektől függően 15–20%-ban száraz anyagot, amely nyersrostból, fehérjéből, nitrogénmentes anyagokból áll. Ezek olyan fontos növényi tápanyagokból tevődnek össze, mint például a foszfor, a magnézium, a kálium stb. amelyek megfelelő mennyiségû jelenléte, egymáshoz viszonyított aránya, kémiai formája mind-mind meghatározzák a termésmennyiség mellett a minőséget.

Az egyes elemek hatása nagyon eltérő, tekintettel arra, hogy különféle élettani folyamatokban vesznek részt, ennek megfelelően hiányuk is a legkülönfélébb módon jelentkezik, a termésminőséget számos vonatkozásban befolyásolják. Minden növényi tápelem hiánya egy határon túl rontja a minőséget, csökkenti a termést. Azonban ilyen tekintetben jelentős különbségek vannak, például a nitrogén sokkal inkább a termés mennyiségére hat, míg a kálium és a mikroelemek (mangán, cink, molibdén, réz, bór,stb.) a minőséget befolyásolják, azaz hiányuk a termés rossz minőségén keresztül érzékelhető – sok esetben anélkül – hogy a hiánynak szemmel is látható tünetei (szimptómái) lennének.

A minőség tekintetében tehát a három fő makroelem közül a káliumot kell kiemelni, amit a növények aktív ioncsere keretében vesznek fel „K+” formájában, a gyökér légzésekor felszabaduló H+ leadása ellenében. Minél nagyobb a talaj káliumkínálata és minél intenzívebb a gyökér mûködése, annál nagyobb lehet a felvétel. A talaj jó oxigénellátása és a gyökerek nagy szénhidrát tartalma elősegíti a kálium felvételét, ami a talajoldat koncentrációjának emelkedésével egy telítődési görbe szerint halad. A kálium felvétele a hőmérséklet emelkedésével fokozódik. A gyökér a káliumot közvetlenül a talajoldatból veszi fel, amely 5–45 kg/ha mennyiségben tartalmaz K2O-t, ez lényegesen kevesebb, mint amennyit a növény egy átlagos termésmennyiség kifejlesztéséhez felhasznál. A talajoldatból elfogyó kálium az agyagásványok felületéről ioncsere útján folyamatosan pótlódik abban az esetben, ha a talaj elegendő káliumot tartalmaz. Természetes körülmények között az agyagásványokban gazdag talajok több káliumot tartalmaznak, mint a homok talajok, ezeknél a talajoldat feltöltődése gyorsabban végbemegy, de még így sem elegendő a nagy káliumigényû zöldségfajok tápanyagfelvételének fedezésére. Arról nem is szólva, hogy a zöldségtermő körzetek többnyire rossz káli-feltáródású, homok jellegû talajon helyezkednek el. Az előzőkből következik, ha akutt tünetek ritkán is fordulnak elő a kertészeti gazdaságokban, úgynevezett látens hiánnyal – amikor a hiánytünet szimptómák nem alakulnak ki, de a termés minősége a káliumhiányból adódóan gyengébb – szép számmal találkozunk.

A zöldségfajok káliumigénye nagyon eltérő. A levélzöldségfélék, a pillangósok (pl. fejes saláta, spenót, borsó, bab) keveset, 5–25 kg/ha mennyiséget igényelnek, ugyanakkor a paradicsom, a dinnye vagy a káposztafélék ennek többszörösét (táblázat). A káliumfelhasználás függ az adott növény fajlagos káliumigényétől, a termésmennyiségtől, a termesztési körülményektől és a termőtalaj típusától.

Termesztési szempontból a káliumnak, mint növényi tápelemnek a szerepe hármas:

• Növeli a termésmennyiséget.

• Fokozza a termésbiztonságot:

• Javítja a növények hidegtûrő képességét.

• Növeli a betegségekkel szembeni ellenálló képességet.

• Fokozza a szárazságtûrő képességet.

• Javítja a minőséget:

• A kálium elősegíti az aroma-, az íz- és a színanyagok kialakulását.

• Fokozza a fotoszintézist és az enzimreakciókat, ezáltal magasabb a termés cukor-, fehérje- és vitamintartalma.

• Javítja a termés külső megjelenését, a piacosságát azáltal, hogy fokozza a színanyagok képződését.

• Növeli a termés szárazanyag tartalmát és a sejtfalak vastagságát, ez-által javítja a tárolhatóságot.

A kálium legnagyobb mennyiségben a fiatal növényi részekben fordul elő ott, ahol az anyagcsere lejátszódik és ott, ahol a sejtosztódás intenzíven megy végbe. Mobilitása igen nagy, mivel a szerves anyagokba alig épül be, többnyire ionos formában van jelen a növényi sejtnedvben és a kolloidokon. Elsősorban a vegetatív részekben halmozódik fel, és így néhány zöldségfajnál – ellentétben a gabona és több más szántóföldi növénnyel – a betakarítás alkalmával nem jut vissza a talajba, hanem a terméssel együtt elszállításra kerül, például: káposztafélék, levélzöldségfélék, gyökérzöldségek, burgonya stb. Abból adódóan, hogy a káliumot a vegetatív részek nagy mennyiségben halmozzák fel, ezeknél a növényeknél különösen, de a többi zöldségféle esetében is a felvett kálium mennyisége jelentős mértékben függ a termésmennyiségtől. Így például a káposztafélék esetében a 120 kg-tól a 280 kg-ig terjedhet az egy hektáron felvett K2O mennyiség (korai káposzta, ill. őszi-téli tárolási káposzta).

A káliummal jól ellátott növények kevésbé érzékenyek a fagyra. A magasabb szintû káliumellátás hatására növekszik a sejtoldat koncentrációja – ezzel együtt az oldat fagyáspontja – így javul a növény fagytûrő képessége. Ez a különbség, amely legfeljebb 0,5–1°C-ban fejezhető ki, azoknál a zöldségfajoknál bír nagyobb jelentőséggel, amelyek az ún. hidegtûrők csoportjába tartoznak és termesztésük a kritikus fagyveszélyes időszakba nyúlik, pl. káposztafélék, gyökérzöldségek, de a melegigényes paprika vagy pl. paradicsom esetében ennek a hatásnak, számottevő jelentősége nincs.

A káliummal jól ellátott növények ellenálló képessége növekszik a gombás és baktériumos eredetû betegségekkel szemben. A káliumtrágyázás hatására vastagabb, egyben ellenállóbb sejtfalak képződnek, amelyek megnehezítik a kórokozók megtelepedését, ill. infekcióját. Az ilyen növényben nem állnak a betegségek rendelkezésre a kórokozók táplálásához szükséges oldható amidok, aminosavak és kismolekulájú cukrok, mivel ezek egy kiegyensúlyozott N:K ellátásnál gyorsan átalakulnak nagyobb molekulájú anyagokká. Egyes újabb vizsgálatok arra utalnak, hogy a jó káliumellátás csökkenti a szúró-szívó szájszervû kártevők fellépését is.

A káliummal jól ellátott növények stressztûrő képessége jobb. Kevésbé mutatnak érzékenységet a hideg hatás mellett a szárazság és a vízhiány okozta kedvezőtlen behatásokra. Ilyen jellegû kedvező hatása a csemegekukoricánál, babnál és a paradicsomnál figyelhető meg leggyakrabban, a káliummal jól ellátott talajokon a jellegzetes vízhiány tünet, a levélpödrődés vagy népiesebben a „levelek furulyázása” később jelentkezik.

Az utóbbi években egyre nagyobb szerepet kap a zöldségnövények minősítésében az íz, a szín és az aroma, továbbá a vitaminok mennyisége. Kialakulásuk biokémiai vonatkozásai még sok vonatkozásban tisztázatlanok.

A kálium elősegíti a kemény, egyenletesen érett, nehezen repedő termés kialakulását. A paradicsomnál az ún. zöldtalpasság és zöldfoltosság betegségek az arra hajlamos fajták esetében leginkább a káliumhiányos töveken alakulnak ki. Szabadföldi körülmények között, kimutathatóan több a zöldtalpas paradicsom azokon a talajokon, ahol a káliumszint alacsonyabb, mint 200 ppm.

A kálium növeli a termés cukortartalmát, ettől a bogyó ízletesebb lesz, és a káliumtrágyázási kísérletek olyan eredményeket mutattak, amelyek azt bizonyították, hogy a paprikánál és a paradicsomnál a nagyobb káliumadagok hatására a „C” vitamin-tartalom emelkedett.

A káposztafélékkel kapcsolatban ismert, hogy a káliumban szegény talajon a kelbimbó termései apróbbak, keserûbbek lesznek, rosszabb főzési tulajdonságokkal rendelkeznek. A káliummal jól ellátott káposzta a magasabb cukortartalom miatt jobban savanyítható, a kelkáposzta, karalábé és fejes káposzta tárolhatósága javul, a vöröskáposzta színe kedvezőbb.

A sárgarépa esetében kimutatták, hogy az optimális káliellátás hatására nemcsak a tárolhatósága jobb a termésnek, de a cukortartalma, íze és a színanyagtartalma is kedvezőbben alakul.

A méretes uborkánál gyakran tapasztalható konzerválás utáni puhulás oka, nemcsak a rossz fajtáknak, a betakarítás és a feldolgozás közötti helytelen tárolásnak tulajdonítható, az egyoldalú nitrogéntrágyázás, a rossz talaj-N:K arány, azaz a kálium relatív hiánya is okozza. Más kísérletek és megfigyelések a puhulás okát – trágyázási oldalról - az alacsony foszfortartalomnak is tulajdonítják.

A görögdinnyénél a káliummal jól ellátott talajokon az összes cukor mennyisége eléri a 8–9%-ot, az édes ízt adó redukálható cukor pedig a 6–7%-ot, ugyanakkor olyan talajok esetében, ahol alacsony volt a talajban a káliumszint, ezek az értékek alig haladták meg a 6, illetve a 4–5%-ot.

Helytelen lenne azt gondolni, hogy aki káliummal jól megtrágyázza a talaját, biztos, hogy jó minőségû termést szedhet. A jó termésminőségnek a tápanyagok mellett még számtalan feltétele van (fajta, technológia, fényviszonyok, növényvédelem stb.), de ezek között a harmónikus tápanyagellátás is szerepel, mint egy meghatározó és nagyon fontos tényező.

Dr. Terbe István