ahol a mûtrágya felhasználás többszörös, mint a hagyományos zöldségkultúrákban, az elmúlt évtizedben jelentős változás volt tapasztalható a tápanyagellátás területén. A korábban széles körben használt szilárd mûtrágyák helyett, egyre több gazdaságban oldott formában, azaz tápoldatként juttatják ki a növényi tápanyagokat.
A tápoldatos termesztés – mint ahogy sokan gondolják – nem csupán a szilárd mûtrágyák vízben történő feloldása, és folyékony formában való kijuttatása. Az eredményes és hatékony tápoldatozásnak több technológiai, mûszaki, elméleti és ökológiai ismérve és feltétele van, a hagyományos tápanyag-utánpótlástól az alábbiakban különbözik:
A tápoldatos termesztés gazdaságosan és jövedelmezően csak ott üzemeltethető, ahol a termesztés egyéb feltételei is magas szinten biztosítottak („minimum törvény”), azaz a fajtamegválasztás, a területkiválasztás, a növényvédelem és a termesztés- technológia megfelelő színvonalú.
A tápoldatkészítés legfontosabb feltétele a jó minőségû öntözővíz. Az üzemi felmérések azt mutatják, hogy ilyen célra alkalmas vizünk meglehetősen kevés van, a kertészeti üzemekben jelenleg használt öntözővizeknek közel ¼-e alkalmatlan tápoldat készítésre, de ha azt vesszük, hogy a tápoldatot csepegtető rendszeren keresztül a leggazdaságosabb kijuttatni, akkor a vizeknek mindössze csak 2/3-a használható. A tápoldatos termesztésnél az öntözővízzel szemben támasztott fontosabb fizikai és kémiai tulajdonságokat az 1. és 2. táblázatban foglaltuk össze.
A tápoldatozásra csak vízben tökéletesen – maradék nélkül – oldódó, ún. tápoldatozó mûtrágyák jöhetnek számításba. Ezekből a kereskedelemben meglehetősen jó a választék, nemcsak márkákban széles a kínálat (pl. Kemira mûtrágya család, Norsk Hydro Krystalon mûtrágya család, Agrosol'O vízben oldódó mûtrágya család, Universol, vízben oldódó mûtrágya család, Peters Professional vízben oldódó mûtrágya család, Poly-Feed mûtrágya család, Plantaaktív mûtrágyák, Megasol NPK, Magmix stb.), de összetétel vonatkozásában is minden igény kielégíthető, ugyanis a „mûtrágya család” 5–15 különböző N-P-K összetételû készítményt jelent, sok esetben mikro- és mezo-tápelemekkel is kiegészítve. Vannak ún. mono tápoldatozó mûtrágyák, amelyek csak egy-egy tápelemet tartalmaznak (pl. káliumnitrát, kalciumnitrát, magnéziumnitrát, magnéziumszulfát, káliumszulfát, ammóniumnitrát stb.), ezeknek a tápoldat készítésben különösen nagy szerepük van. Vigyázni kell, mert ezekből kereskedelemi forgalomban vannak olyan alacsonyabb tisztaságú készítmények is, amelyek nem alkalmasak tápoldat készítésére (pl. ammóniumnitrát, káliumszulfát stb.). A mikroelemeket – ha nincsenek a tápoldatozó mûtrágyákhoz keverve – a tápoldat készítéshez tápsók felhasználásával nyerjük (pl. mangánszulfát, cinkszulfát, bórax, nátriummolibdenát stb.).
A mûtrágyákat előbb egy tömény oldat formájában feloldjuk, amit szaknyelven törzsoldatnak nevezünk. A törzsoldat megkönnyíti a mûtrágyák oldását, bekeverését, és lehetővé teszi a pontos, automatikák által szabályozott kijuttatást. Készítésével kapcsolatban az alábbi fontos szabályokat érdemes megjegyezni:
• törzsoldatot is csak jó minőségû, lágy, alacsony sótartalmú vízből szabad készíteni,
• praktikussági okokból célszerû a törzsoldatot úgy készíteni, hogy a felhasználáskor 100 ×-ra kelljen hígítani. Ez jelentős mértékben megkönnyíti a töménység és a kijuttatott mûtrágya mennyiségének a számolását,
• az egyes mûtrágyákból, ill. tápsókból külön-külön oldatot készítsünk a kicsapódás elkerülése érdekében a következő csoportosítás szerint:
„A” Ca/NO3/2; salétromsav; KNO3; NH4NO3; vas „B” foszforsav; K2SO4; MgSO4 és mikroelemek „C” savtartály a pH beállításhoz,
• 20–30 tömeg %-nál több a legjobb mûtrágyákból sem oldható fel! – ezt a mûtrágya igény számításánál, a bekeverő tartályok méretezésénél jó tudni,
• csak annyi törzsoldatot készítsünk, amennyi egy nap alatt elfogy. Túl sokáig ne hagyjuk állni, mert egyes komponensek kicsapódhatnak,
• a törzsoldathoz növényvédő szert, növekedésszabályzó anyagokat nem szabad keverni!
• a törzsoldatot zárt, fénytől védett helyen tartsuk.
A tápoldat készítés során különösen nagy figyelmet kell fordítani a tápoldat töménységére. Míg a növény bizonyos környezeti tényezőkkel szemben képes védekezni, így egy bizonyos határon belül szelektálja a számára fontos tápelemeket és kevésbé jelentős kémiai anyagokat, védekezik az alacsony, illetve a magas hőmérséklet és páratartalom ellen, átmeneti tápanyaghiány esetén átépíti szervezetében a tápanyagokat stb., addig a tápoldat töménysége, a magas koncentráció ellen „védtelen”. A tömény tápoldat károsítja a gyökérzetet, a gyökérrendszeren keresztül zavarja a tápanyagfelvételt, illetve a vízfelvételt, és ezen keresztül az egész asszimilációt. A magas sótartalom (tömény tápoldat) gyakran az igen jellegzetes tünetek alapján mûszeres mérés nélkül is megállapítható, a kórtünetek jól felismerhetők (3. táblázat).
A tápoldatok töménységét, akár csak a talajok sótartalmát mûszerek segítségével tudjuk folyamatosan mérni, és az eredményektől függően beavatkozhatunk, szükség szerint növelhetjük vagy csökkenthetjük a töménységet (sótartalmat). Az adott talajban előforduló sók (illetve ionok) összes mennyisége, és az egyes ionok százalékos megoszlása befolyásolja a talaj szerkezetét, tápanyag-szolgáltató képességét – egyes tápelemek felvehetőségét, pH-ját, ezáltal a növények táplálkozását, ezen keresztül a növény produkcióját. Ennek mérésére több módszer ismert. Régebben csak laboratóriumi vizsgálatok segítségével kaphattak felvilágosítást a termesztők talajuk sótartalmáról. Ma már gyors mérésekkel, kézi mûszerekkel, maga a termesztő is mérhet olyan paramétereket, melyek a talaj sótartalmára vagy a tápoldat töménységére utalnak. A laboratóriumi mérések pontossága általában nagyobb, de az esetek többségében lassú, és költséges. A hagyományos talajos termesztésben általában kultúránként egyszer, a termesztés kezdetén vették igénybe a kertészek a laboratóriumi vizsgálatokat. A kézi mûszerekkel végrehajtható, gyors mérések segítségével – bár ezek a mérések nem olyan pontosak – gyakoribb ellenőrzésre van mód. A mûszerek mindenki számára elérhetőek, és a tápoldatos termesztés esetén nélkülözhetetlenek.
Manapság a leggyakrabban használt tápoldat-töménységmérési módszer, ami egyszerû kézi mûszerekkel is elvégezhető, az elektromos vezetőképesség vagy elektromos konduktivitás (EC) mérése. Nem igényel feltétlenül laboratóriumi körülményeket, bár az igazán pontos mérés csak laboratóriumban biztosítható. A termesztés számára azonban megbízhatónak tekinthető az a pontosság, melyet a viszonylag olcsón beszerezhető, helyszínen használható kézi mûszerek adnak. Ezekkel akár napjában többszöri méréssel, agrokémiai szempontból biztonságos, jól kontrolálható termesztést valósíthatunk meg. A mûszer két, egymástól 1 cm távolságra elhelyezett, 1 cm2 felületû elektródája segítségével méri a talajoldatban az elektromos vezetőképességet. A talajból víz hozzáadásával kivonatot készítünk. A hagyományosnak tekinthető módszer szerint a talajt 1:2 vagy 1:5 arányban desztillált vízzel összerázva – kb. fél perc után – lehet mérni az EC-t.
A mûszerek egyszerû kezelhetősége ellenére a mérésnél különféle hibák fordulhatnak elő. Ezek közül a gyakoribbak: nedves talajt viszünk a mintába (rögtön öntözés után vesszük a talajmintát), nem öblítjük le a mérés után az elektródákat (így a következő mérés pontatlan lesz, és az elektróda is hamarabb tönkremegy), elhagyjuk a kalibrációt (amennyiben nem automatikus), az elektród elfáradt, az elem lemerült (ezt általában jelzi a mûszer). Az EC-t a mûszerek mS/cm, vagy S/m-ben adják meg, a kettő közti átváltás: 1 mS/cm = 10 S/m. Az egyszerûbb mûszerek 0–5 vagy 0–10 mS/cm mérettartományban mérnek pontosan, a drágábbak 0-tól 20 mS/cm-ig. A termesztők számára helyszíni méréseknél a 0–5 (-10) mS/cm-es tartomány általában elegendő.
A tápoldatos termesztés a tápanyagellátásnak magas hatásfokú formája, azonban magában, a többi környezeti tényező javítása, optimalizálása, a technológia színvonalának emelése, a jó fajta és a hatékony növényvédelem nélkül keveset ér, – nem képes jelentős mértékben a termésátlagot növelni vagy a termésminőséget javítani. A termesztő szakembertől lényegesen magasabb szintû tudást, nagyobb figyelmet és az ismeretek folyamatos gyarapítását igényli.
A cikk szerzője: dr. Terbe István
