Parázs viták alakulhatnak ki a venyige felhasználásának a kérdéséről. A venyigehasznosítás megoldását sokan az energetikai célú biomasszaként való alkalmazásban látják; álláspontjukat növényvédelmi és energiapolitikai szempontokkal, gázellátási zavarok rémképével indokolják. A talaj tápanyag-egyensúlyáért aggódó szőlészeknek ezzel alaposan befûtenek. A vessző elégetésével az értékes humusz alapanyag a lángok martalékává válik.
A metszés befejeztével gondoskodnunk kell a venyige sorsáról. Négyzetméterenként általában 0,2–0,3 kg, szélsőséges esetekben 0,15–0,45 kg venyige keletkezik évente. Mennyiségét számos tényező befolyásolja. Hatással van rá többek közt az alany- és a termőfajta növekedési erélye, a tőkék tenyészterülete, száma, a terhelés mértéke, a növény kora, kondíciója, továbbá az ültetvény tápanyag-ellátottsága, talajápolási módszere és egészségügyi állapota. Száraz évjáratokban, gyenge termőhelyi adottságú területeken rendszerint szerény vesszőtömegre számíthatunk.
Az országos energiapolitikában egyre nagyobb hangsúlyt kívánnak adni az újratermelődő biomasszának. Számítások szerint a szőlő- és gyümölcstermelésben évente 350–400 ezer tonna venyige, illetve nyesedék keletkezik, mely elvileg 5–6 PJ energiát lenne képes szolgáltatni. A venyige viszonylag nagy fûtőértékû, víztartalma azonban magas (50% körüli), ezért felhasználása csak szárítás után, kb. 20% víztartalom mellett lehetséges.
Induljunk ki abból, hogy a venyigetermés 3 t/ha. Ebből hozzávetőleg 2 t légszáraz tüzelőanyagot kapunk. Ebben az esetben a hektáronként megtermelt venyige fûtőértéke kb. 600 l fûtőolajéval egyenértékû (1. táblázat).
A költségelemzések tanulságai azonban azt mutatják, hogy az ilyen jellegû venyigehasznosítás nem feltétlenül gazdaságos tevékenység.
A venyige energetikai célú felhasználása nem csak elméleti lehetőség, gépi háttere is kidolgozott. A venyigét erre alkalmas gépekkel összezúzhatják, majd brikettezhetik. A szőlővenyige e mellett a bálázásos begyûjtésre is kifejezetten alkalmas. Gondot inkább csak a 30 mm-nél vastagabb szárrészek okozhatnak. A venyigebálázó a levágott vesszőt összegyûjti, körbálává tömöríti, majd hálóval összeköti. A bálák szállítása, tárolása a szalmáéhoz hasonlóan történhet. A körbálák fûtésre való felhasználásához megfelelően kialakított kazánra van szükség.
A venyige hasznosítására további ötletek is születtek. Próbálkozások folytak többek közt takarmányként, papírgyártási alapanyagként történő felhasználására is. A legrosszabb megoldást kétségtelenül a venyige sor végére történő kitolása, majd helyben való elégetése, az energia fölösleges elpocsékolása jelenti. A mezőgazdasági melléktermékek ilyen módon történő égetését egyébként környezetvédelmi rendelet is tiltja. Ez a módszer bizonyos mértékig a biodinamikus termesztésben alkalmazott hamvasztásos technikára hasonlít. A biodinamikus elvek szerint gazdálkodó szőlészek szerint a károsítók, gyomnövények elûzhetők, szaporodási erőik korlátozhatók, ha néhány példányukat, illetve magvaikat meghatározott módon és időben elégetik, s a hamvakat szétszórják. Az elégetett fajhoz tartozó élőlények ebből megérzik, hogy nem szívesen látott vendégek a szőlőben. A venyige táblaszéli elhamvasztásával – ha nem is okvetlen a biodimamikus termesztők által hitt módon – magának a szőlőnek is korlátozzuk az életerejét, kondícióját.
Egy, az 1970-es években megjelent, a korszerû szőlőtermesztés alapjait bemutató hazai szakkönyvben azt olvashatjuk, hogy a szőlő származékainak, a venyigének, a lombnak, a törkölynek a hatásaival a tápanyag-gazdálkodás során általában nem számolunk. Ez az álláspont vitatható. A venyige (és a szőlő más melléktermékeinek) eltüzelése, kivonása helyett jobb megoldás, ha a keletkezett anyagok jelentős részét az ültetvényben hagyjuk, illetve ide visszajuttatjuk. Ezzel a tápanyagok körforgásának zárt rendszerhez közelítő megvalósítását szolgáljuk. Már maga Liebig is arról írt 1840-ben, hogy a levelek mellett a venyigét is konzekvensen be kell dolgozni az ültetvény talajába. Az integrált szőlőtermesztés szakmai követelményei közt szintén azt találjuk, hogy a szőlő tápanyag-szükségletének biztosításához előnyben kell részesíteni a venyigét, s egyéb szerves eredetû anyagokat. A venyige megőrzésével a szőlő tápanyag-szükségletének egy része fedezhető (2. táblázat).
Walg szerint a hektáronként létrejövő, mintegy 3 tonnányi nyers venyige kb. 14 kg nitrogént, 4 kg P2O5-ot és 12 kg K2O-ot tartalmaz.
A lomb, a venyige, a törköly és a seprő ültetvényben való felhasználása esetén lényegében csak a fürtterméssel, illetőleg a borral kivont tápanyagmennyiséget kell pótolnunk. Érdekes az az adatsor, mely szerint a borral 6 t/ha szőlőtermés esetén hektáronként mindössze 0,73 kg N-t, 0,46 kg P2O5-t és 1,93 kg K2O-t vonunk ki az ültetvényből.
A hagyományos szőlőtermesztésben is nagy figyelmet fordítottak a venyige hasznosítására (1. ábra).
A venyigét gondosan kévébe kötötték, majd – a tápanyagkivonás tudományos elveire fittyet hányva – kemencében, vagy más módon elégették. Ettől függetlenül többnyire nem okozott gondot a kieső tápanyagmennyiség. A hagyományos tápanyag-utánpótlás gyakorlata ugyanis lényegesen eltért a jelenlegitől. A gazdaságok többnyire több lábon álltak, a szőlő mellett állattenyésztéssel is foglalkoztak. Az istállótrágyát rendszeresen kijuttatták a szőlőbe, megőrizve ezzel a talaj humusztartalmát. A termékeny szőlőtalajnak ugyanis meghatározott humusztartalommal kell rendelkeznie. Homoktalajok esetében kb. 1,5%, vályog- és anyagtalajoknál 2–3% körüli humusztartalom a kívánatos. A már említett hektáronként kb. 3 tonnányi venyige szőlészeti szempontból azért is fontos, mert felhasználásával gazdagítjuk a talaj humusztartalmát. A venyige helyben történő hasznosítása kedvezően hat a talaj pórustérfogatára, vízkapacitására is. Lejtős területû ültetvényekben jelenléte az eróziós károkat is mérsékli.
Hazánkban is kialakult a venyige szerves trágyaként történő hasznosításának a gyakorlata. A munkavégzés során felhasznált gépek lehetnek különböző szecskázógépek, illetve a venyige aprítására és a takarónövények kezelésére egyaránt alkalmas lengő-,
vagy forgókéses mulcsozók. Munkájuk akkor hatékony, ha a venyigét minden második sorközben, lehetőleg ennek közepén helyezzük el. A venyigét a munkagépek 10 cm-nél kisebb, gyakran 3–5 cm-es darabokra zúzzák. A mûveletet célszerû fagyos időben végezni. A talaj ilyenkor jól járható, nem tömörödik, s ebben az időben a venyige is jól törik. Mechanikai talajmûvelés esetén a felszínen levő zúzalékot a talajmûvelő eszközökkel a talajba keverjük, ahol elkorhad, majd mineralizálódik. A venyigét a takarónövényes sorközökbe is tehetjük (2. ábra).
Tartós növénytakaró esetén évente többször is kaszálunk, így az esetleg hosszabb darabokat végül teljesen felaprítjuk.
A venyige helyben történő hasznosítása ellen a legfontosabb érv az, hogy általa különböző vírusok, a baktériumos golyvásodás, továbbá gombás betegségek (pl. feketefoltosság, botrítisz, eutipás rák) is terjeszthetők. Kétségtelen tény, hogy legnagyobb biztonsággal csak egészséges ültetvényben használhatjuk fel a venyigét. Minden tőlünk telhetőt tegyünk meg a fertőzési kockázat mérséklésére! A lombhullást követően végezzünk tisztító metszést. Ennek során gyûjtsük össze az összes fertőzött vesszőt, elhalt törzset, kart. A beteg fás részeket aprítsuk fel, majd érett komposzt, illetve algakivonat hozzáadásával – az ültetvényen kívül – komposztáljuk. A vessző elégetését legfeljebb kényszerintézkedésként hajtsuk végre. Azzal vigasztaljuk magunkat, hogy a kórokozók szaporító képletei a véletlenül elhagyott venyigén, a metszési elemeken, a tőkéken amúgy is jelen lehetnek, ezért a növényvédelmi kezeléseket a venyige eltávolítása esetén sem hanyagolhatnánk el.
A venyige helyben való hasznosításának ellenérveként azt is fel szokták hozni, hogy a nagy mennyiségû vesszőtömeg a növekedés visszaesését válthatja ki. A viszonylag tág C/N aránnyal rendelkező növényi maradványok humifikációja kétségtelenül lassan megy végbe. Nitrogén mûtrágya hozzáadásával tulajdonképpen gyorsítható a lebomlás. A tápanyagok körforgása, a humuszanyagok kialakulásának folyamata a talajélettől is függ. A szerves anyagok átalakulása azonban a talaj alacsony C/N aránya mellett könnyen lejátszódik. A venyige eredményes hasznosításában tehát fontos szerepet játszik a talajélet is. Termékeny, biológiailag aktív talajokban azonban élénk a cellulózbontó és más mikroorganizmusok tevékenysége is.
A venyige hasznosításának többféle megoldása is kínálkozik. Talajerő-gazdálkodási szempontból a legjobb megoldást a venyige helyben történő felhasználása jelenti. A vessző elégetése esetén arra kényszerülünk, hogy a kivont tápelemeket és a hiányzó szerves anyagot más forrásból pótoljuk.
A cikk szerzője: Dr. Zanathy Gábor
