A magyartarka a hegyitarka fajtacsoportba tartozik, hazánkba a XIX. század végén bajor telepesekkel került (szimentáli), majd a helyi magyar szürkével (Agro Napló, 2002. október) történő átkeresztezés eredményeként alakult ki a hazai változat. Korábban szinte kizárólag a kettőshasznú állományok voltak meghatározóak, a hetvenes évektől azonban megjelent a magyartarka egyhasznú hústípusú változata is. A közel 20 000 regisztrált tehén mellett további 50 000 egyedben (kisebb-nagyobb mértékben) megtalálható a magyartarka gén, amellyel a fajta – létszámát tekintve – a második helyet foglalja el a hazai ranglistán.
Jelen közlemény a hegyitarka fajtacsoport főbb reprezentánsaival foglalkozik.
Szimentáli
A szimentáli fajta – egyben a fajtakör névadója – a svájci Simme-folyó völgyéből származik. Törzskönyvezése 1806-ban, Bernben kezdődött. A XIX. század végére Európa-szerte elterjedt, a XX. század első évtizedeiben pedig a tengerentúlon is megkezdődött a tenyésztése. A tenyészcél azonban más volt Európában, s megint más Amerikában.
A tradicionális európai irány mindkét haszonvételt szem előtt tartotta, a mindenkori piaci viszonyoknak megfelelő súllyal. A fajta nemesítésében meghatározó szerepet játszó alpesi országok kiemelten kezelték a tejtermelő-képesség javítását és az elmúlt 30–35 évben jelentős genetikai előrehaladást értek el ezen a téren. Nagy segítséget jelentett ebben a holstein-fríz fajta vörös színváltozatának (red-holstein) európai megjelenése (1960), amelyet cseppvér-keresztezés formájában vittek be az állományba (Svájc, Franciaország). Az anyaországban (Svájc) sok farmer kezdte el állományát a holstein-frízzel keresztezni, amely hatására az állomány nagymértékben átalakult (köztes genotípusok). Ma a 14–74%-ban holstein-fríz gént tartalmazó állományt (kb. 300 000 tehén) svájci tarkaként, külön törzskönyvezik. Az eredeti – egyre fogyó – tisztavérû típus (1. ábra) elnevezésére megmaradt a „simmental” elnevezés, ide az – Európa-szerte egységesen elfogadott – 87,5% génhányadot elérő állatokat törzskönyvezik. A tenyésztői célkitûzések között szereplő rövid két ellés közti idő (365 nap), a hosszú hasznos élettartam (min. 6 laktáció) és a kis szomatikus sejtszám (100 000 alatt) előnyt élvez a termelési mutatókkal szemben. A jelenlegi termelésellenőrzött állomány 16 000 laktáció átlagában 5651 kg tejet termelt 3,83% zsír-, illetve 3,33% fehérjetartalommal.
Az európai irányvonallal szemben az USA-ban a múlt század '50-es éveitől kezdve egyértelmûen a húsirányú nemesítés vált meghatározóvá. A fajta hústermelésére egyébként is jellemző kiváló tulajdonságok – nagy növekedési erély, jó húsformák és vágóérték, szilárd szervezet, jó legelőkészség – mellett a genetikailag szarvatlan vonalak egyre nagyobb aránya és a relatíve könnyû ellés is sajátja a hústípusú változatnak (2. ábra).
Elterjedtségére jellemző, hogy a mérsékelt éghajlatú országok mellett a szavannákon, illetve a félsivatagos jellegû régiókban is megtalálható, akár tisztavérben, akár pedig keresztezésekben (Dél-Afrika; Namíbia; Guatemala stb.). Jó hőtûrő-képességét világszerte bizonyította, a rovarokkal szemben mutatott meglepően nagy toleranciáját pedig a zebu fajjal eredményesen javították. Az inszoláció (napsugárzás káros hatása) ellen pedig a fedett vörös, ókulás változat terjedt el. A húshasznú változat Európába is visszaszivárgott, a legkiválóbb amerikai bikák spermáját néhány ország felhasználja a nem fejt populációk termékenyítésére.
Hegyi tarka
A hegyi tarka fajtakör hazai reprezentánsa a magyartarka. A fajta első egyedei a XVIII. század végén német telepesekkel kerültek az országba. Különösen Tolna és Vas megyék területén kezdtek megjelenni a szimentáli vérségû tehenek az ekkor még domináns magyar szürke mellett. Döntő fordulatot a XIX. század második felében tapasztalható gazdasági fellendülés jelentett, amelyet a fogyasztói szokások gyökeres megváltozása követett (tej és tejtermékek iránt mutatkozó fokozódó kereslet). Az intenzív növekedés következtében a magyartarka állomány a két világháború között csaknem elérte a 2 millió egyedet, amely az akkori létszám 85%-át tette ki. A második világháború az ország szarvasmarha-állományának döntő hányadát elpusztította, sok tenyészet, pedig már előtte a határ túloldalára került. A háború után, az akkori földmûvelésügyi miniszter rendelete szerint a magyartarkát kettőshasznosítású (tej-hús típusként) fajtaként kellett továbbtenyészteni és szimentáli bikákat csak korlátozott számban lehet a nemesítés során felhasználni. A kombinált (kettőshasznosítású) állományok legnagyobb előnye a specializáltakkal szemben, hogy elfogadható szintû tejtermelés mellett kiváló hústermelő-képességgel rendelkeznek (3. ábra).
Mielőtt a komolyabb nemesítő munka megindulhatott volna, egy újabb kormányprogram (1972) hatásaként (specializáció) a magyartarka létszáma drasztikusan lecsökkent. Napjainkban alig 70 000 a magyartarka vérségû (50% feletti génhányad) tehenek száma.
A fajta alapszínezete a világossárgától a sötétsárgán és a vörösön keresztül a sötétvörösig terjed. Az alapszínnel be nem fedett testrészek fehérek. A színes foltok elhelyezkedése szabálytalan, tehát színes folt bárhol előfordulhat (szabálytalan tarka). A fekete vagy szürke szín kizáró ok. A test alsó vonala rendszerint fehér. Fehér továbbá a szügy, a has alsó része, a farok alsó harmada a farokbojttal együtt és a lábvégek. A fej a fülek kivételével szintén fehér, amelyen megengedett a szemfolt (vagy ókula), továbbá a nyakról átterjedő színes mezők. A fül általában színes. A szutyak sárga vagy hússzínû, amelyen a májfolt vagy márványozottság megengedett. A fajta szarvalt, amely csoportos tartás esetén hátrányt jelent.
A termelésellenőrzött kettőshasznosítású állomány laktációs termelése 12 000 tehén átlagában meghaladja az 5000 kg-ot. A tejösszetétel alapján a magyartarka fogyasztói tejet termel (lásd táblázat). Hústermelő-képessége kiváló. A borjak nagy növekedési erélyük – 1300–1500 gramm/nap napi tömeggyarapodás – mellett jó kihozatallal vágódnak (60–62%). A hús faggyúval történő átszőttsége (márványozottsága) is megfelel a korszerû fogyasztói igényeknek. Az üszőket 15–18 hónaposan veszik tenyésztésbe. Az első ellés időpontja átlagosan 29 hónap, a két ellés közötti idő 408 nap, az átlagos laktációszám pedig már nem éri el a hármat. Az utóbbi két tulajdonság javításra szorul. Az ellés lefolyása közepesnek mondható, az üszőknél esetenként nehéz. Napjainkban a tenyésztők a gépi fejhetőség résztulajdonságain próbálnak javítani (4. ábra).
Magyarországon a fajtát kettős- és húshasznosításban tenyésztik. A Magyartarka Tenyésztők Egyesülete koordinálásába tartozó 744 tenyészetben a regisztrált tehénlétszám 19 205, amelyből 507 tenyészetben 12 056 fejt (kettőshasznosítású) tehén, 237 tenyészetben 7149 nem fejt (húshasznú) tehén található. A tenyésztésszervezés szempontjából rendkívül kedvezőtlen ez az alacsony, ún. aktív populáció – amely nagymértékû import sperma- és embriófelhasználást tesz szükségessé. Korábban a hazai tenyésztők szívesen használtak montbeliarde spermát termékenyítésre, de ma már inkább az osztrák tarkához, illetve a bajor tarkához nyúlnak.
Osztrák tarka
Az osztrák tarka tenyésztése Ausztriában, mintegy 100 éves tenyésztői múltra tekint vissza (5. ábra). Világszerte ismert változata a hegyi tarka fajtakörnek. A tenyésztői célkitûzések között a kettőshasznosításban fontos értékmérők mellett a szilárd szervezetet mindig is kiemelt tulajdonságként kezelték. Éppen ezért az összevont tenyészérték-indexben a tejtermelés 39%, a hústermelés 17%, a fitnesz tulajdonságok, pedig 44% részaránnyal szerepelnek. A fitnesz tulajdonságok ez esetben a hosszú hasznos élettartamot, a jó termékenységet, az alacsony szomatikus sejtszámot, a borjak vitalitását, a holtellések arányának mérséklését, illetve a jó perzisztenciát jelentik. Az egészséges tőgy (alacsony szomatikus sejtszám) alapkövetelmény. Jellemző rá a jó termékenység, viszonylag rövid két ellés közti idő. Mindezt nagymértékben elősegítik az alpesi tartási körülmények és a természetszerû takarmányozás. Az osztrák tarka klimatikus adaptációs képessége is jónak mondható, ami a tenyészállatexport szempontjából jelentős. Az osztrákok a nagy tejtermelés mellett, kiemelik a fajta tejének jó beltartalmi mutatóit (lásd táblázat). A bikák igen kedvező vágási kihozatala (60% felett) mellett a selejttehenek is nagy értéket képviselnek. Az 1 720 000 állat az összes létszám 80%-a, amelyből kb. 800 000 a tehenek létszáma. Ebből az aktív populáció meghaladja a 200 000 egyedet.
Bajor tarka
A bajor tarka (6. ábra) elsősorban Németország alpesi régióiban (Bajorország; Baden-Württenberg) terjedt el. Az ország szarvasmarha populációjának 27%-a szimentáli vérségû, amely közel 4,5 millió szarvasmarhát jelent (ebből 3,8 millió Bajorországban). A fenti állományból durva becslések szerint kb. kétmillió a tehén, amelyből a törzskönyvezett létszám évek óta 650 000 körül alakul. A tehenek kimagaslóan jó tejtermelése mellett, a németek kiemelik a bajor tarka bikák javító hatását a hústermelésre nézve (lásd táblázat). A vágási kihozatal a hízóbikáknál nemritkán eléri a 65%-ot. A fentiekből következően létezik egy húshasznú változat is, amely mintegy 200 000 tehenet jelent Németországban. A bajor tarkát éppen ezért előszeretettel használják a különböző országok árutermelő keresztezéseikben, vagy szintetikus fajták létrehozásakor (pl.: MARC II. hibrid; Simbrah = szimentáli × zebu; Simbrasil = szimentáli × Nellore). A korszerû, laboratóriumokkal felszerelt Termékenyítő Állomásokról a világ minden részébe exportálnak jó minőségû bajor tarka spermát.
Hegyi tarka
A hegyi tarka fajtakör Franciaországban két képviselővel is bír, a franciák ugyanis az eredeti hegyi tarkát és az abból kialakított montbeliarde fajtát (7. kép) már szétválasztják. Az eredeti hegyi tarkának – a franciák egyszerûen csak francia szimentálinak hívják – csekély jelentősége van (35 000 tehén) Franciaországban. A montbeliarde az ország – egyelőre még be nem vallottan – egyik tejelő fajtája. A franciák ugyan tagadják, hogy a fajtában a holstein-fríz jelen lenne, azonban a termelésellenőrzött állomány 25%-a nem tisztavérû. Az eredeti állomány valamikor a XVIII. század derekán szivárgott át Svájcból, elterjedési területe éppen ezért Kelet-Franciaország (Alpok) és a Jura hegység. A XX. században erőteljes szelekció indult meg a tejtermelés irányába. Erre utal az a tény is, hogy a küllemi bírálat során a tőgy résztulajdonságai mellett a tőgybimbó elkülönítetten szerepel. A funkcionális tulajdonságok közül, pedig a fejési sebesség is bekerült a szelekciós indexbe. Az elmúlt 25 évben az állomány 2,5-szeresére nőtt, ezzel a létszámmal a montbeliard a legdinamikusabban fejlődő francia fajta. A 2000. évben a tehénlétszám 358 000 egyedet jelentett, amelyből 153 000 a termelésellenőrzött populáció. A viszonylag híg tej mellett, a fehérje összetétel – K-kazein „B” alléljának 50% feletti előfordulási gyakorisága – a sajtgyártás szempontjából kedvezőnek mondható. A fajta kétségkívül legértékesebb tulajdonsága a nagy tejmennyiség (lásd táblázat). Egy „Rezeda” nevezetû tehén 15 laktáció alatt 150 755 kg tejet termelt. A fajta komoly tenyésztésszervezési háttérrel rendelkezik. Mindehhez az aktív populáció (termelésellenőrzött létszám) jó alapot ad, a folyamatos genetikai előrehaladást, pedig a célpárosításokból származó embriók nagymértékû használata biztosítja. A 350 potenciális tenyészbika-jelölt közül éves szinten 160 ivadékvizsgálattal is rendelkezik, amelyek közül a legjobb 20 bika köztenyésztésbe vehető.
A nemzetközi piac folyamatos változásaiból, illetve a Föld különböző régióinak különböző klimatikus adottságaiból kialakuló eltérő tenyésztői célkitûzések szép példáját láthattuk a hegyi tarka fajtacsoport mai színes palettáját, fajtabeli sokszínûségét megismerve. A közleményben bemutatott fajtákon túlmenően jelentősnek mondható a cseh tarka, a szlovák tarka, az olasz tarka (Pezzata Rossa Italiana), de jelentős állományok vannak Horvátországban, Szerbiában, Szlovéniában, illetve Romániában is.
A cikk szerzője: Dr. Kovács Attila Zoltán
