A trágyázási kísérletek tanúsága szerint a különböző arányú, emelkedő trágyaadagokat csak elvétve követi a kaszattermés növekedése. Nem véletlen, hogy a volt MÉM NAK „kékfüzet” trágyázási szaktanácsadási javaslatai közül éppen a napraforgóval kapcsolatos javaslatokat érte a legtöbb kritika. A kaszattermésre vonatkozó rossz trágyareakciónak egyszerû a magyarázata. Addig, amíg a gabonafélék asszimilátáinak 50%-a, vagy a burgonya asszimilátáinak 80–90%-a halmozódik fel a termésben, ugyanez az arány a napraforgó esetében csak 16–20%. A napraforgó kaszattermésre vonatkozó tápanyag-reakciója tehát azért gyenge mert a kaszatok csak 1/6–1/7 részét képezik a föld feletti biomassza tömegnek. Mondhatnánk akár azt is, hogy ilyen szempontból a napraforgó lényegesen ésszerûtlenebb felépítésû növény, mint pl. a gabonafélék.



Nagyon fontos tény, hogy a napraforgó kitûnő tápanyag- és vízfelvevő képessége (szárazságtûrése és „zsaroló” jellege) csak harmonikus tápelemellátás mellett érvényesül. A gyakorlati tapasztalatok is igazolják, hogy a N–nel túltáplált növényeken a hajtásnövekedés a gyökérzet rovására felgyorsul, és látványosan csökken a növények adaptációs képessége. A napraforgó kitûnő adaptációs képessége csak a hajtást meghaladó gyökérnövekedés esetén érvényesül, de ez az állapot a N-nel túltáplált növényekkel nem érhető el. A N túltáplálás, kedvezőtlen hatása, az adaptációs képesség csökkenésén kívül a közismert zsír-fehérje antagonizmusban is jelentkezik (a növekvő N-adagok hatására csökken a %-os olajtartalom). A kísérletek tanúsága szerint – a tőszámmal arányos vízellátottság esetén – a növekvő N-mennyiségek hatására növekszik a szármagasság, a tányérátmérő, a megdőlt tövek száma, a kaszatok tömege, és a héj aránya. Nem növekszik a tányéronkénti kaszatszám, viszont rendszerint csökken az olaj %-os aránya és az üres kaszatok száma.



Bár mi nem tapasztaltuk – sem a termesztésben, sem a kísérleti munkáink során –, ismertek a P és a K túltrágyázás negatív hatására utaló közlemények is. A P túltrágyázás hatásaként a levélzet gyorsabb öregedéséről és az ehhez kapcsolódó produkció csökkenésről számolnak be, míg a K túltrágyázás hatásaként különféle enzimatikus zavarokra utalnak.



A kitûnő tápanyagfelvevő-képesség és rossz trágyareakció ellentmondásának megfelelően meglehetősen változatos a tápanyagellátás gyakorlata, és már az elveikben is látványosan különböznek a napraforgó trágyázásával foglalkozó szaktanácsadási módszerek.



Az elmúlt években alkalmazott és a termelők körében közismertté vált tápanyag igényszámítási szisztémák közül, érdemes megemlíteni három egymástól radikálisan eltérő eljárást.



A legegyszerûbb trágyaigény-becslési módszer kétségtelenül a BNR (Bácsalmási Napraforgó-termelési Rendszer) ajánlása volt. Ez a rendszer a talajvizsgálati eredményektől függetlenül, 100 kg kaszattermés trágyaigényét 10 kg 1: 2: 2 arányú N-P-K hatóanyag-mennyiségnek vette. Ennek megfelelően, 3 t/ha tervezett termés trágya-hatóanyag igénye – a javaslataik szerint: 60 kg N, 120 kg P és 120 kg K volt.



A korábban széleskörûen elterjedt úgynevezett MÉM NAK eljárás, a napraforgó fajlagos tápanyagigényéből kiindulva (41 kg N, 30 kg P2O5 és 70 kg K2O hatóanyag/1 tonna kaszattermés), a különböző termőhelyek és tápanyag-ellátottsági szintek szerinti trágya-hatóanyag szükségletet az 1. táblázatban közölt módon számolta.

A táblázatban közölt adatokkal számolva, egy feltételezett I. sz. termőhelyen, közepes N-P-K-ellátottsági szintek mellett, 3 t/ha tervezett termés, trágya-hatóanyag igénye: 3 × 40 = 120 kg N, 3 × 30 = 90 kg P2O5, és 3 × 60 = 180 kg K2O lenne. Hasonlítsuk össze ezeket a számított „szükségleteket” a korábban közölt 60 + 120 + 120, a BNR által javasolt NPK szükséglettel. A MÉM NAK javaslattal számított trágya-hatóanyag szükséglet mennyiségében és arányaiban is eltér a BNR javaslattól.



A gyakorlati tapasztalatok és több korábban végzett kísérlet (többek között az MTA TAKI tartamkísérlete és az Országos Mûtrágyázási Tartamkísérlet) eredményei arra utalnak, hogy az egyébként belső logikájában és a tápanyagellátás filozófiájában több tekintetben helytálló MÉM NAK módszer nem alkalmas a napraforgó trágyaigényének becslésére. Ki kell jelentenünk, hogy a korábbi – többek által primitívnek tartott – BNR módszerrel jobban becsülhető a napraforgó tényleges trágya-igénye, mint a MÉM NAK módszerrel. Az 1. táblázat alapján számított trágyaigény lényegesen meghaladja a napraforgó tényleges szükségletét. A már előbb említett MTA TAKI által végzett tartamkísérletekre hivatkozva, és saját kísérleteink eredményeire támaszkodva közölhetjük, hogy az I. sz. termőhely, közepes tápanyag-ellátottsági szintû talajain, hektáronként: 50 kg N, 50 kg P2O5 és 100 kg K2O hatóanyag adagolásával maximalizálhatjuk a napraforgó termését és olajhozamát. Az előbbi példa szerinti (120-90-180 kg/ha N-P-K) tápanyagadagok, nem csupán luxus ellátottságot jelentenek. A számított 120 kg/ha N-adag hatására növekszik a gombabetegségek felléptének valószínûsége, csökken az olaj %, és az abszolút olajtermés is. Különböző termőhelyek több évi szemrevételezése során világossá vált, hogy a napraforgó terméseket limitáló tényező rendszerint nem a tápanyaghiány. A terméseket a túlsûrítések okozta vízhiány, illetve a növény-egészségügyi problémák limitálják. Csak tápanyagban szegény homoktalajokon számíthatunk az 50–50–100 kg/ha N-P-K-adagokat meghaladó hatóanyag mennyiségek mellett kedvező trágyareakcióra. 



Az előző két – a maximális hozamra törekvő intenzív tápanyagellátás – alternatívájaként, (mint az itt közölt 3. trágyaigény-becslési módszer) a napraforgó termesztésben is ajánlható a Csathó - Árendás- és Németh nevével fémjelzett „fenntartható trágyázási rendszer” alkalmazása. Érdemes elgondolkodni az intenzív és a fenntartható trágyázási rendszerek főbb tartalmi jegyeit összehasonlító 2. táblázaton.

A fenntartható trágyázási rendszer filozófiájából eredően már önmagában a „fajlagos tápanyagigény” megítélésében is jelentős különbség van a táblázatban közölt két szisztéma között. A MÉM NAK módszer 41–30–70 kg/t N-P-K-igényével szemben a TAKI-MV módszer csak 30-15–10 kg/t N-P-K-igénnyel számol, arra a határozottan logikus indokra hivatkozva, hogy a napraforgó szár- és a kicsépelt tányér teljes tömege a termőhelyen marad. Különösen nagy a különbség a két rendszer által közölt K-igényben, de miután a K-nak mindössze 12%-a halmozódik fel a kaszatokban, be kell látnunk, hogy nem lehet érvünk a TAKI-MV javaslata ellen.



Szembesülnünk kell azzal a ténnyel, hogy rendkívüliek a különbségek a táblázatban közölt két rendszer tápanyag-ellátási filozófiájában. Nem lehet vitatni a MÉM NAK eljárás korábbi kiemelkedő szerepét. Gondoljunk vissza a 70-es 80-as évekre, amikor ezzel az eljárással egy jól kezelhető logikai rendszerbe foglalva az akkori évek olcsó mûtrágyáival emeltük a talajaink tápanyag-ellátottsági szintjeit. Nem egy helyen, az ily módon kialakított jó és igen jó P- és K-ellátottsági szintek biztosítják ma is a túlélés esélyeit. Azt is látni kell viszont, hogy ez csak a dicső múlt. Tovább kell lépni. A korábbitól eltérő, új elvekre épülő tápanyag ellátási rendszer alkalmazása elkerülhetetlen. Különösen igaz ez a napraforgó esetében, mert lássuk be, hogy ennél a növénynél a MÉM NAK szisztéma alkalmazása nem csupán luxus ellátást okoz. A megtérületlen ráfordítások mellett számolnunk kell a N túltáplálás minden hátrányával. Az előzőekkel szemben a TAKI-MV tápanyagigény-becslési eljárása jól igazodik a növények tényleges igényeihez és a megváltozott körülményekhez, ezért a 2. táblázatban közölt alapvető elvek alkalmazását valamennyi termesztett növényünk esetében megfontolásra javasoljuk. Célszerû lenne e lap olvasótáborát alaposabban beavatni a fenntartható trágyázási rendszer részleteibe.

Felhasznált irodalom:

A cikk szerzője: Dr. Pocsai Károly