A hozam- és minőség- fejlesztést szolgáló termesztéstechnológia alkalmazásának záloga az új tudományos eredmények és gyakorlati tapasztalatok technológiába építése.
Az olajlen értékes kultúra, magja és olaja sokoldalúan hasznosítható. Telítetlen zsírsavakban gazdag, száradó olaját a kence-, a festék- és a lakkgyártás, valamint a textil-, a nyomda- és a gyógyszeripar használja. Az olaj kinyerése után visszamaradó magdara vagy pogácsa fehérjében gazdag takarmány. Az étkezési olajlen fajták kinemesítésével a mag magas táplálkozás-biológiai értékének köszönhetően a len az emberi táplálkozásban és a gyógyászatban is egyre fontosabb szerepet játszhat. Agronómiai értékét növeli, hogy rövid tenyészideje miatt a vetésváltásba jól beilleszthető, termesztése kis energiaigényû, speciális gépesítést nem igényel. Mindezek ellenére vetésterülete hazánkban méltatlanul alacsony, mintegy 2000 ha az utóbbi évek átlagában. Termesztésének felfutását jelentősen korlátozta alacsony terméshozama, mely 1960-tól napjainkig érdemben nem változott, 0,8–1,2 t/ha között ingadozott. Köztermesztésben lévő hazai nemesítésû fajtáink ugyanakkor gondos agrotechnikával 2–3 t/ha-os terméshozamra képesek üzemi körülmények között. E cikk célja, hogy az üzemi termesztéstechnológia fejlesztéséhez foglalkozzon azokkal az alapkérdésekkel, melyek a terméshozam és -minőség szempontjából a legmeghatározóbbak.
Fajtamegválasztás
A fajta megválasztásakor érvényesüljenek azon alapvető szempontok, mint: a termőhelyi feltételeknek megfelelő jó termőképesség, magas olajtartalom (42–46%), jó alkalmazkodóképesség, koraiság, állomány kiegyenlítettség, jó szárszilárdság, betegségekkel szembeni rezisztencia vagy tolerancia. A hazai nemesítésû olajlen fajták, melyek Európa számos országában minősítettek és eredményesen termesztettek, minden tekintetben kielégítik a termelők igényeit, jól megfelelnek a termesztéstechnológiai és felhasználási követelményeknek.
Területkiválasztás
Az olajlen termesztésére legalkalmasabbak a középkötött, jó kultúrállapotú, könnyen felmelegedő csernozjom, csernozjom réti, réti- és barna erdőtalajok. A növényállomány kiegyenlítettsége miatt fontos a tábla talajának homogenitása. A mélyfekvésû, magas talajvízállású, belvíznek kitett területek nem megfelelőek, rajtuk a talajmunka és a vetés is csak később kezdhető meg. A magas humusztartalmú, nagy N-szolgáltatású talajokon csökken az olajtartalom és különösen csapadékosabb években jelentős lehet a megdőlés. A sekély termőrétegû, rossz vízgazdálkodású, túlzottan kötött vagy laza talajokon termesztése nem ajánlatos. A tábla kiválasztásakor vegyük figyelembe, hogy növénykórtani okok miatt önmaga után 4-5 éven belül az olajlen ne kerüljön. Legjobb elővetemény növényei a kalászosok, melyek korán lekerülnek, vegyszeres gyomirtásuk jól megoldott, a talajt általában jó kultúrállapotban, veszélyes és káros, valamint nehezen tisztítható gyomoktól gyakorlatilag mentesen hagyják vissza. Pillangós elővetemény után ne vessük, mert a N-túltápláltság minőségrontó, s fokozza a megdőlési hajlamot.
Tápanyagellátás
Az agrotechnikai tényezők között a tápanyagellátottság, mely a hozamot és a minőséget leginkább befolyásolja. A tápanyagellátás alapelveinek ismertetése a Szarvason végzett tartamkísérletek eredményeire alapozódnak. Az olajlen sekély, gyengén fejlett gyökérzetével a tápanyagot elsősorban a talaj mûvelt rétegéből veszi fel. Legintenzívebb a szárazanyag-felhalmozás és a tápelemfelvétel a szármegnyúlás-virágzás fázisában, mert ezen 30–35 nap alatt a zöldgubós állapotig a szárazanyagnak 75–80%-a halmozódik fel és beépül a N 55–60%-a, a P, a K és a Ca 60–65%-a és a Mg közel 80%-a. Zöldgubós állapottól a teljes érésig már tápanyagveszteség lép fel. Fajlagos tápanyagigénye a termésképzéshez szükséges, a növény által maximálisan felvett tápelemmennyiségből meghatározva: N-ből 65 kg, P2O5-ből 15 kg, K2O-ból 50 kg, CaO-ból 25 kg és MgO-ból 16 kg 1 tonna magterméshez a hozzátartozó mellékterméssel együtt.
Az olajlen N-trágyaigényét a talaj 0–60 cm-es rétegének vetés előtti NO3-N tartalma alapján határozzuk meg. Kísérleteink szerint a magtermés a talaj 0–60 cm-es rétegének vetés előtti 130–170 kg/ha-os NO3-N ellátottsági szintjéig növekedett, amit a 80 kg/ha-os N-trágyázás biztosított. A talaj ennél nagyobb NO3-N készlete a magtermést már csökkentette a termésmaximumhoz képest. Az olajtartalom csökkent, amennyiben a talaj 0–60 cm-es rétegének vetés előtti NO3-N-tartalma meghaladta a 80–100 kg/ha-t. A növekvő N-ellátottság a fehérjetartalmat fokozatosan növelte. Az olaj- és fehérjetermés maximumát az évek többségében a talaj 130–170 kg/ha-os NO3-N-ellátottságnál érte el (1. táblázat).
Az olajlen N-trágyaigényét a tervezett termés, a talaj humusztartalma és a talaj 0–60 cm-es rétegének vetés előtti NO3-N-tartalma alapján az alábbiak szerint célszerû meghatározni:
Ntr= „a” – Nnitrát, ahol:
Ntr= N-trágyaigény kg/ha N-hatóanyag
„a”= talajtól, növénytől, terméshozamtól függő paraméter (2. táblázat).
Nnitrát= NO3-N-tartalom a 0–60 cm-es talajrétegben vetés előtt, kg/ha
Például: a talaj humusztartalma 2,6%, a tervezett termés 2,5 t/ha, a talaj 0–60 cm-es rétegének vetés előtti NO3-N-tartalma 50 kg/ha, akkor a N-trágyaigény= 120–50=70 kg/ha.
Az olajlen N-trágyázását a vetést megelőzően végezzük el maximum 80–100 kg/ha-os adaggal.
A P-trágyázás jelentősebben a magtermést és az olajhozamot csak gyenge és közepes P-ellátottságú talajokon növeli. Kísérleteinkben a talaj mûvelt rétegének 120–360 mg/kg AL-P2O5-ellátottsági tartományában az olajlen terméshozama, fehérjetartalma és fehérjehozama érdemben nem változott, azonban olajtartalma csökkent, ha a P-ellátottság meghaladta a 150 mg/kg AL-P2O5 értéket (3. táblázat). Az olajlen P-trágyázása akkor javasolt 30–40 kg/ha P2O5 dózissal, ha a mûvelt réteg AL-P2O5-tartalma 100–120 mg/kg alatt van.
Az olajlen fajlagos K-igénye viszonylag magas, de hozamra és minőségre gyakorolt hatása mérsékeltebb, mint a nitrogéné és a foszforé. K-trágyázása 60–80 kg/ha-os adaggal ott indokolt, ahol a talaj mûvelt rétegének AL-K2O-tartalma nem éri el a 120–150 mg/kg ellátottsági szintet.
A tápanyagellátottság hatását vizsgálva az olajlen néhány fontosabb táplálkozás- és takarmányozás-biológiai értékére azt tapasztaltuk kísérleteinkben, hogy a lenolaj zsírsav összetétele viszonylag stabil, azt a talaj N-, P-, és K-ellátottsági szintje jelentősen nem befolyásolja. Szembetûnőbb azonban az évjárat, a vízellátottság zsírsavösszetételt módosító hatása. Ugyanis száraz és melegebb években csökken az olaj telítetlensége és a C-18-as zsírsavak körében növekszik az olajsav és a linolsav részaránya a linolénsav rovására (4. táblázat).
Az olajlennek, mint olajos növénynek fehérjetartalma viszonylag magas (24–26%), aminosav összetétele kedvező, az esszenciális aminosavak aránya 42–44% a fehérjén belül. Kísérleteinkben a jobb N-ellátottság a mag fehérjetartalmát növelte, de a fehérje aminosav össztételét lényegesen nem befolyásolta. Ezzel szemben a P-ellátottság a fehérjetartalmat gyakorlatilag nem módosította, de a fehérje aminosav-összetételét igen. Amennyiben a talaj mûvelt rétegének AL-P2O5-ellátottsága a 200–230 mg/kg értéket meghaladta, az esszenciális aminosavak fehérjén belüli aránya egyes években jelentősen csökkent. Az évjárat aminosav-összetételt módosító hatása kifejezettebb, mint a tápanyagellátottságé (5. táblázat).
Vetés
A lenmag csírázása már 2–3 °C-on megindul, korán vetjük, ezért tavaszi talajelőkészítését – amint a talajra géppel rá lehet menni – kezdjük el. Vetésének optimális ideje a kitavaszodástól függően március 15–31. Késői kitavaszodáskor a vetés április közepéig is kitolódhat. Megkésett vetésben azonban gyakoribb a hiányos kelés, rövidebb a vegetatív fejlődési fázis, kevesebb az elágazások és a tokok száma, jelentősebb a bolha kártétel, kisebb a termés. Az olajlent 2–3 cm mélyen, 12–24 cm-es sortávolságra, 12–13 millió/ha csíraszámmal, 100–110 kg/ha vetőmagmennyiséggel vetjük. Az állomány önritkulása 15–25%, dupla gabonasortávolságnál nagyobb mértékû. Kedvezőtlen tavaszon, hiányos agrotechnikánál az önritkulás 30–40%-ot is elérhet.
Növényápolás
A növényvédelmi mûveletek jelentősen mérsékelhetők a vetésváltás, a térbeli izoláció elveinek betartásával, a jó minőségû magágykészítéssel, a harmonikus tápanyagellátással és a korai vetéssel.
A len vetőmagcsávázása a csíranövényt károsító kórokozók (Fusarium ssp., Pythium ssp. stb.), a talajlakó kártevők és a lenbolha ellen indokolt. A fertőzési küszöbértéket (2–3 db/m2) meghaladó drótféreg- és pajorlárva előfordulásakor talajfertőtlenítés szükséges. A fiatal lenvetéseket nagy tömegben ellepő lenbolhák ellen állománykezeléssel védekezzünk. Egyes években tetemes kár okozója lehet a lentripsz. Egyedszámtól függően (5–9 egyed/növény) védekezhetünk különböző környezetkímélő készítményekkel lehetőleg még a virágzás előtt. A szeptóriás szárbarnulás, a fenésedés és a szártörés kórokozóinak fellépésekor a járvány kialakulásának kezdetén kell a védekezést megkezdeni, amit szükség esetén 8–12 naponként 2–3 alkalommal meg kell ismételni.
A len kezdeti fejlődése lassú, gyomelnyomó képessége gyenge, így az állomány gyomszabályozása különös figyelmet igényel. A lenvetésekben legnagyobb problémát a T2-es (a székfûfajok, a pipitérfajok, a pipacs, a ragadós galaj és a mezei szarkaláb) és a T3-as (vadrepce, repcsényretek) gyomfajok okozzák. Ritka, vetéshibás vagy foltokban kipusztult lenvetésekben a T4-es fajok is elhatalmasodhatnak, mint a disznóparéjfélék, a libatopfajok, a szulákkeserûfû. Preemergens kezeléssel védekezhetünk az egyszikû és magról kelő kétszikû gyomok ellen. Posztemergensen jó hatékonysággal védekezhetünk a kétszikû gyomok ellen a gyomok 2–4 leveles állapotában, a lenállomány 8–12 cm-es fejlettségében, a levelek viaszrétegének kialakulása után. A len kétszikû kultúra, így az egyszikû gyomok posztemergensen ugyancsak jól írthatók. Az olajlen betakarítása előtt célszerû a lombtalanítás elvégzése, különösen gyomos, egyenetlen fejlettségû és érésû állományban. A diszikkálás ideje akkor van, amikor a termés 90%-a érett és a magvak zörögnek a tokokban.
Felhasznált irodalom:
Antal J. (szerk.), (2005): Növénytermesztéstan 2. Mezőgazda Kiadó, Budapest.
Glits M., Horváth J., Kuroli G., Petróczi I. (szerk.), (1997): Növényvédelem.
Mezőgazda Kiadó, Budapest.
Izsáki Z. (2004): A tápanyagellátottság hatása az olajlen (Linum usitatissimum L.) tápelemfelvételére, terméshozamára és minőségére. Növénytermelés, 53. 1-2. 75–95.
A cikk szerzője: Prof. Dr. Izsáki Zoltán
