Az őszi munkák befejezése után a tárolóhelyen (udvar, pajta, gépkert stb.) elhelyezett munkagépek számba- és szemrevételezése már megtörtént. Sőt valószínûleg az összes tavaszi, aktuális és szükséges munkát is ismerjük.



Ezek:



az őszi búza fejtrágyázása:

• mûtrágyaszállítás,
• mûtrágyaszórás,
• hengerezés,
• vegyszeres gyomirtás,
• vízszállítás + oldatkészítés,
• vegyszeres permetezés.

kukoricánál, cukorrépánál, zöldségféléknél stb.:

• tavaszi mûtrágyázás (szállítás + szórás),
• magágy-előkészítés (ezt megelőzi az ősszel elmaradt, megkésett talajmûvelés, sok helyütt még szántás is!),
• vegyszeres gyomirtás, majd ezt követheti a vetés.

A felsorolt munkához a megfelelő gépek is rendelkezésünkre kell, hogy álljanak, különben újraindul – vagy folytatódik – a késedelem, márpedig minden elvesztett nap a tavaszi vetések optimális időben történő elvégzését akadályozza.



Sok évtizede vita tárgyát képezi a tavaszi talajmûvelésre alkalmas gépek, eszközök felsorolása. A témát érintően a legfontosabb kérdések:

• a tárcsázás – a tárcsás mûvelés hatása a talajok állapotára,
• a talajfelszín elmunkálásának új eszközei (forgóborona, ásóborona stb.),
• kombinált talajmûvelő vetőgépek mûszaki, technológiai tapasztalatai.

Általános az a vélemény, hogy a tárcsás boronák használatát a tavaszi talajelőkészítési munkák során lehetőség szerint kerülni kell, mert túlzott lazító hatásuk miatt a talaj gyors kiszáradását okozzák. Rosszul végzett őszi szántás és elmunkálás után, ha a talaj felszínén vagy felszínközeli rétegekben nagy mennyiségû szármaradvány található, a tárcsás boronák használata mégis elkerülhetetlen. Így a középnehéz tárcsás boronák 13–16 cm munkamélységben a kukorica számára a tavaszi talajelőkészítés, vegyszerbemunkálás, magágykészítés eszközei lehetnek.



A tavaszi talajelőkészítéshez korábban 3–4 menetet is kellett végezni (simítozás, fogasolás, kultivátorozás, esetleg tárcsázás). Ma a tavaszi vetések – különösen aprómagvak, cukorrépa stb. – talaj-előkészítésre elsősorban a kombinált eszközök alkalmasak. Ezekkel a gépekkel a talaj lazítása, porhanyítása, tömörítése, vagyis jó magágykészítése egy menetben elvégezhető.



A magágykészítési mûveletek célja a vetőmag igényét optimálisan kielégítő vetőágy kialakítása. A mûveletek és eszközök helyes megválasztása azonban csak az agrotechnikai igények ismeretében lehetséges.



A magágykészítő eszközökkel szemben támasztott igényeket a következők szerint foglalhatjuk össze:

• a talajt a vetési mélységnek megfelelően (annál néhány cm-rel mélyebben) lazítsák és porhanyítsák,
• a talaj felszínét egyengessék,
• alkalmazkodjanak a talajfelszín egyenetlenségeihez,
• egyenletes mélységû aprómorzsás réteggel borított, tömör alapú magágyat hozzanak létre,
• irtsák a kelőfélben lévő és még meg nem erősödött gyomnövényeket,
• végezzenek megfelelő keverő munkát az indító mûtrágyák, gyom- és rovarirtó szerek talajba dolgozásánál,
• a különböző növények eltérő igényének kielégítését a munkavégző elemek, egységek cseréjével, valamint állítási lehetőségekkel tegyék lehetővé.

Azok a passzív talajmûvelő alapeszközök, amelyek egymás utáni többmenetes, vagy gépkombinációban történő egymenetes alkalmazásával a vetőágy jó minőségben elkészíthető:

• fogasboronák,
• kultivátorok, rugósszárú boronák,
• ásó- és forgóboronák, valamint különféle tárcsák,
• simítók, egyengetők, hengerek, hengerboronák stb.

Az eddigiekben megismert talajmûvelő gép alaptípusok ésszerû kombinációjával új gépek „állíthatók elő” (1. ábra). A kombinált gépek alkalmazása általában a következő előnyökkel jár:

• csökken a vetőágy-előkészítés össz energiaigénye, mivel a talajt csak egyszer kell megbolygatni, és kevesebb az előkészítő mûveleti menetek száma,
• a menetek számának csökkenésével csökken a taposási kár,
• gépkombináció alkalmazásával nő a vetőágy-előkészítés területteljesítménye,
• az előkészítő mûveletek alatt a talajnak nincs ideje kiszáradni, a mag nedves magágyba kerül, a jó kelés és beállottság hozamnövekedéssel jár.

A fontosabb gépkombinációk a teljesség igénye nélkül:

• szántóföldi kultivátorok + hengerborona (általában ezt nevezik kombinátornak) + vetőgép,
• tárcsás borona + talajsimító,
• ásóborona + hengerborona,
• kultivátor + 2 tárcsasor + henger + vetőgép,
• forgóborona + simító + hengerborona + vetőgép (esetenként elöl egy tárcsasor),
• nehéz kultivátor előtt egy vagy utána kettő tárcsasor + henger vagy hengerborona + vetőgép (a tárcsasorok helyettesíthetők ásóborona tagokkal is),
• középmélylazító 2 tárcsasor stb.

A kombinátor függesztett vagy vontatott kivitelben készül, és számos konstrukciós változata van. A kombinátor alkalmazásával teljesíthetők a jó magággyal szemben támasztott követelmények:

• a talaj megfelelő hajszálcsövessége,
• egyenletes mélységben lazított felszínréteg létrehozása,
• tömör, jó vízvezető magágyalap elkészítése,
• a magágyalapot befedő morzsalékos réteg létrehozása.

Az első két követelményt a fogas lazítók (kultivátor, borona), az utóbbiakat a mögöttük haladó hengerborona biztosítja.



Nagyon fontos, hogy a lazítás mélysége egyenletes legyen. Egyenlőtlen mélységben lazított talajon a vetőgépek nem tartják pontosan a munkamélységet. A mélyebben lazított részeken megszakad a kapilláris összeköttetés a nedvesebb alsó rétegekkel, ami ezeken a szakaszokon hátráltatja a növények fejlődését.

Hosszú évek óta alig találkozunk a gépkiállításokon olyan gyártóval, aki a korábban külön gyártott talajmûvelő gépeit és vetőgépeit ne összekapcsoltan mutatná be (2. ábra). A hihetetlenül gazdag ajánlatból persze nehéz választani – sajnos sok esetben az ár és nem az adott gépkombinációval elérhető gazdasági eredmények a meghatározóak a vásárláskor. Egy azonban biztos: ha a pneumatikus vetőgépek esetében elfogadjuk, hogy 10 km/óra haladási sebesség mellett is pontosan dolgoznak, akkor nem szabad ahhoz a korábbi véleményhez ragaszkodni, hogy a talaj-előkészítő és vetőgép területteljesítménye eltér egymástól.

A hullámos vagy sima síktárcsával szerelt talaj-előkészítő és vetőaggregátorok nehéz talajviszonyok, sok tarlómaradvány esetén is jól dolgoznak. Ezek a gépek már egy kicsit a direktvetéshez közelítenek, de a talajmûvelő egységek munkája nem korlátozódik csak a vetőcsoroszlyák szélességi méretére.



Régi törekvés, hogy a talajmûvelő gépek passzív munkavégző szerszámait a traktor teljesítményleadó tengelyéről (TLT) hajtott aktív szerszámokkal cseréljék fel. (Ki ne hallott volna például a Szabó-féle görgősekéről? Megérne egy kis visszaemlékezést az 1960-as évek elejéről; vagy a Kőszegi-féle talajmaró az 1910-es évekből.) Az ilyen aktív hajtott szerszámokkal felszerelt talajmûvelő gépek közül a legismertebbek a lengőboronák, a forgóboronák és a talajmarók (3. ábra).

A hajtott talajmûvelő eszközök előnyei a következők:

• kiváló porhanyító munka egy menetben, ezáltal a szántást követő egyszeri vagy többszöri kiegészítő talajmunka elmaradhat,
• a traktornak kisebb vonóerőt kell kifejtenie, csökken a talajszerkezet károsodása,
• a hajtott talajmûvelő eszközök keverő hatása sokkal jobb, mint a passzívaké, ez az előnyük különösen jelentős a növényi maradványok és a mûtrágya-vegyszer bekeverésekor.

Az előnyök mellett a hajtott talajmûvelő eszközök alkalmazásakor hátrányokkal is számolni kell:

• teljesítményigényük nagyobb,
• területteljesítményük kisebb,
• nagyobb a beszerzési áruk, ugyanakkor bonyolultabb szerkezetük következtében több a hibalehetőségük és rövidebb az élettartamuk.

A felsorolt előnyök és hátrányok mérlegelése alapján a hajtott mûvelő-eszközök a következő munkákra alkalmazhatók:

• szántáselmunkálásra,
• magágykészítésre (és gépkapcsolásban egy menetben vetésre),
• gyepek és évelő pillangósok feltörésére,
• tarlóban történő egy menetben vetésre,
• szántás nélküli talajmûvelésre.

Már a variációk olyan mértékben gazdagítják a mezőgazdasági technikát, hogy győzze az ember az alkalmazás indokait az adott gépre megtalálni. Mindenesetre itt most egy olyan összeállítást mutatunk be, amelyik az erőgép motorteljesítményét kihasználva a gépkapcsolás jó példája. A mellső függesztőmûvön elhelyezett mag- vagy mûtrágyatartály az üzemeltetés során könnyen megközelíthető, így a feltöltés „százados” gondját is megoldja (4. ábra).

A vetőgépek munkaszélességének növelését a közúti közlekedés előírásai is korlátozzák. Jó megoldás a hosszirányú vontatás (pl. IH 6200 típusú hazai vetőgép), amihez szállítókocsit is lehet alkalmazni. Pneumatikus vetőgépeknél az oldalsó szárnyak összezárásával a közúti szállítás ugyancsak egyszerûen megoldható, ugyanakkor a feltöltésük is könnyebb (lásd 2. ábra).



A központi magtartályos gabonavető gépeknél alkalmazott cellás kerék a magadagolás mértékének változtatását szinte határok nélkül teszi lehetővé. Egyúttal a mikroadagolás megoldásával az adagolás pontosságát a vetőmag mérete (pl.: repce) sem befolyásolja (5. ábra). A központi cellás kerék a leforgatási próba elvégzését is leegyszerûsítik, így azt akár egymás után többször is, időveszteség nélkül el lehet végezni.

Persze nem mindig volt ennyire kiemelt a vetőgép, és ezt a következő idézet is igazolja: „A Vető-gépelyek nem érdemlik, hogy a Mivészek fejeket azon törjék. Ezek úgy felelnének meg a végnek, ha általok kisebb költséggel, rövidebb idő alatt és kevesebb maggal lehetne egy hód földet bevetni, mint rendszerént szokás.” N. Nagyváthy János (Magyar Practicus Termesztő, 1821)



Vetés megkezdése előtt az eszközök karbantartása, beállítása nagyon fontos feladat. Így tudjuk csak kielégíteni azt a sok-sok követelményt, amelyet a vetőgépekkel szemben általánosan támasztunk:

• a vetőgép ne törje a szemeket, a szemtörés értéke nem lehet több, mint 1-2%,
• a kivetett magmennyiség tág határok között gyorsan változtatható legyen,
• a kiadagolás nem függhet a magládában lévő mennyiségtől.

Sorvető gépeknél vagy gabonavető gépeknél:

• a kivetett magmennyiség eltérése sík területen ± 3%, lejtőn
  
  ± 10% között változhat,
• az egyes csoroszlyák által kivetett magmennyiség a középértéktől ± 5%-kal térhet el,
• a gép mélységtartása megfelelő legyen, a mag 90%-át a beállított mélység ± 2 cm-re kell kivetnünk,
• a vetőszerkezet hajtása útarányos legyen, ami biztosítja, hogy az 1 folyóméter sorhosszra kiadagolt magmennyiség független legyen a haladási sebességtől.

A szemenkénti vetőgépek feladata a cukorrépa, a kukorica, a napraforgó, a szója, vagy a különféle zöldségmagok pontos vetése. Ezek a magok gabonavető géppel nem vethetők ki elég pontosan. A szemenkénti vetőszerkezeteknek eddig számos változata alakult ki.



Ezekről áttekintést adhat a következő csoportosítás:



Mechanikus vetőszerkezetek:

• peremcellás,
• szalagos,
• merítőkanalas,
• szorítóujjas,
• egyéb.

Pneumatikus vetőszerkezetek:

• szívó rendszerû,
• nyomó rendszerû.

A szemenkénti vetőgépeknek az előzőekben ismertetett általános követelményeken kívül még a következő igényeket kell kielégíteniük:

• biztosítsák a kivethető magmennyiség tág határok közötti állítását. A beállított értéktől az eltérés ne haladja meg a ± 1%-ot. A hektáronkénti tőszám 40 000–120 000 között állítható legyen;
• a vetőszerkezet celláinak több, mint 80%-a egy magot vessen, az üres cellák aránya 6% alatt maradjon;
• a vetési mélység fokozatmentesen vagy nagyszámú fokozatban 3–15 cm között állítható legyen;
• a kivetett magok 90%-a a beállított mélység ± 1 cm-re kerüljön;
• a kivetett magok 80%-a az elméleti tőtávolságtól max. 25%-kal térhet el
• az indító mûtrágya 2–5 cm-re a vetésmélység alá, és 5 cm-re a lehelyezett mag mellé kerüljön.

A cikk szerzője: Dr. Kacz Károly