Ennek a jelentős technológiai váltásnak része volt a hibridek és az integrált növényvédelem bevezetése mellett, az öntözés széles körû elterjesztése, ill. korszerûsítése, az okszerû és intenzív tápanyag-ellátás valamint a tápanyag-felhasználás alkalmazása.



Az intenzív tápanyag-ellátás nem azonos a nagy mennyiségû mûtrágya-felhasználással, esetenként nem is jelent több mûtrágya-kijuttatást, mint amennyit egy extenzív termesztési módnál alkalmazunk. Viszont jelenti a szükséges tápanyag mennyiségnek a talajvizsgálatok, esetleg a növényanalízis alapján történő számítását, a szerves és mûtrágyák szakszerû megválasztását, a növények (fajták) igényének megfelelő térbeni és időbeni tápanyag megosztást, és a legelőnyösebb tápanyag-kijuttatási és bemunkálási mód alkalmazását.



A mûtrágya-mennyiség számításának az alapja a fajlagos tápanyagigény. Vagyis az egységnyi termés előállításához szükséges tápelem-mennyiséget a zöldségfaj örökletes tulajdonságai alapján határozzák meg. Ilyen vonatkozásban az eltérés a fajok között jelentős, ami kisebb mértékben a növényi részek elemösszetételéből, sokkal inkább a morfológiai különbségekből és a faj biomassza termeléséből adódik. A termésmennyiség növekedésével majdnem egyenes arányban növekszik a növény tápanyagfelvétele. Ebből következően a kijuttatásra kerülő tápanyagmennyiséget a fajlagos tápanyagigény és a várható termés szorzata adja.



Tapasztalataink szerint komoly gondot jelent a zöldségtermesztőknek a trágyaanyagok megválasztása. A bőséges kínálat és sok reklám mellett kevés az olyan objektív információ, amely a termesztőknek a trágyaféleség megválasztásához a döntés alapjául szolgálhatna. Szerves trágya vagy mûtrágya? – vetődik fel az örök kérdés. A szerves trágyákat alapvetően talajszerkezet-javító hatásuk miatt tartjuk fontosaknak, esetenként nélkülözhetetleneknek. Az egy más kérdés, hogy használatuk jelentős tápanyagforrást is jelent, amivel számolni kell! A gazdák azt a szerves trágyát használják, amihez hozzájutnak, választási lehetőségük a legritkább esetben van. Ebből adódóan az intenzív szabadföldi zöldségtermesztésben az állati eredetû szerves trágyák mellett egyre nagyobb szerepet kapnak a különféle ipari melléktermékek, gyenge minőségû tőzegek és tőzegkorpák.



A mûtrágyák összetételét tekintve – attól függően, hogy hány növényi tápanyagot tartalmaznak – megkülönböztetünk egyedi (mono), összetett (három fő tápelemes) és valamennyi növényi tápelemet tartalmazó komplex mûtrágyákat. Alaptrágyázáshoz az olcsóbb egyedi mûtrágyák vagy a két-, háromkomponensû összetett trágyák a legalkalmasabbak. Különösen szervestrágyázás mellett meggondolandó, az igen magas árfekvésû mikroelemekkel kiegészített komplexek használata. Az intenzív zöldségtermesztésben a fejtrágyázásoknál az egy hatóanyagot tartalmazó, hagyományos mono mûtrágyák (pl. mészammónsalétrom, kénsavas káli stb.) jelentősége csökken, helyettük a tápoldatozó (vízben maradék nélkül oldódó) mono, ill. komplexek játszanak nagy szerepet.



A káliumtrágyák esetében tudni kell, hogy a zöldségfélék, a gyökérzöldségek kivételével (sárgarépa, zeller, retek, petrezselyem, paszternák), kisebb-nagyobb mértékben kloridérzékenyek, ezért a klórtartalmú 40 és 60%-os kálisó valamint a kornkáli használata sok esetben nem javasolt. Klórérzékenységük alapján következő csoportokat különböztetünk meg:

• klórt jól elviselők: spárga, petrezselyem, pasztinák, feketegyökér, leveles kel, mángold,

• klórt elviselők: sárgarépa, zeller, retek, csemegekukorica, cikória,

• klórra érzékenyek: paradicsom, tojásgyümölcs, fejes káposzta, kelkáposzta, karalábé, cékla és

• klórra különösen érzékenyek: uborka, dinnye, paprika, vöröshagyma, fokhagyma, borsó, bab, fejes saláta, spenót, karfiol, brokkoli és a csírázó növények.
  
  A klórra érzékenyek esetében csak a fejtrágyázások során, a klórra különösen érzékenyek esetében alaptrágyának is, de fejtrágyának mindenképpen a káliumtartalmú mûtrágyák közül a szulfátokat (kénsavas káli, Patentkáli stb.) vagy a nitrátokat (káliumnitrát, Multi-K stb.) alkalmazzuk. A jobb oldékonyság miatt fejtrágyázáshoz a nitrát-káliumot, alap- és indítótrágyázásnál a kevésbé jól oldódó, de alacsonyabb árfekvésû szulfátokat részesítjük előnybe.

 A szuperintenzív technológiákban a csepegtető öntözési mód elterjedése kapcsán a mûtrágyákat oldékonyságuk alapján is minősítjük. A termesztési gyakorlatban elfogadott az a négykategóriás besorolás, amely lehetőséget ad a kereskedelemben forgalmazott mûtrágyák ilyen vonatkozású praktikus, a felhasználhatóságra utaló csoportosítására.

Minél nagyobb egy zöldség fajlagos tápanyagigénye, minél nagyobb a várható termés nagyságából számított trágyaadag, annál valószínûbb, hogy a kijuttatandó mûtrágyát több részletben kell adni. Ez különösen indokolt a sóérzékenyebb fajoknál, ahol az egyszerre kiadható tápanyagmennyiség lényegesen kisebb, mint a sóra kevésbé érzékenyek esetében (1; 2. táblázat).

A magasabb víz- és tápanyagmegkötő-képességgel rendelkező talajokon (pl. vályogtalajok, humusztalajok) mindig kisebb a perzselés veszélye, szemben a homokkal, ahol a tápanyag-kimosódás is nagyobb, amit szintén figyelembe kell venni az egyszerre kiadandó mûtrágyaadagok megállapításánál. Ebből adódóan az alacsony humusztartalmú homokon gyakoribb, de a 2. táblázatban szereplő értékeknél 20–30%-kal kisebb adagok formájában kell a tápanyagot kijuttatni, mint a humuszban gazdagabb vályog- vagy egészen kötött réti talajok esetében.

A fejtrágyázások időpontját gyakran fenológiai fázisokhoz kötjük, akkor adjuk a mûtrágyát, amikor az egyes tápanyagok a legjobb hatékonysággal érvényesülnek. A paprika, tojásgyümölcs, paradicsom valamint az uborka, dinnye, tök, cukkíni, patisszon növényeknek az első terméskötéseket követő napokban növekszik meg ugrásszerûen a tápanyagfelvétele, mindenek előtt nitrogénből és káliumból. Ennél korábban adott nitrogén-fejtrágya könnyen virág- és terméselrúgáshoz vezethet. A görög- és sárgadinnyék esetében is a terméskötést követően indul meg egy fokozott mértékû tápanyagfelvétel, de a nitrogén-fejtrágyázást célszerû kicsivel korábban, már a virágzás kezdetén fokozatosan elkezdeni, hogy a növények a terméskötések idejére kondícióban alkalmasak legyenek a termések megtartására. A káposztaféléknél a fejképződés jelent ugrásszerû tápanyagigény-növekedést, ezért célszerû az első fejtrágyázást ekkorra időzíteni.



A későn adott fejtrágya, mindenek előtt a nitrogén a tárolhatóságot nagymértékben rontja, ebből adódóan a betakarítás előtt 3–4 héttel a tárolási hagymát, káposzta- és gyökérzöldségféléket nem szoktuk már fejtrágyázni. A levélzöldségfélék esetében a későn adott nitrogén nemcsak a fejesedést rontja, káros mértékben megemeli a nitráttartalmat is. A retek és a karalábé esetében, a gumóátmérőhöz célszerû az utolsó fejtrágyázás idejét kötni, mert a későn adott nitrogén – öntözéssel párosulva – a gumók felrepedését válthatja ki. A korai burgonyánál a virágzás idején adott nitrogénnek igen kedvező hatása a gumóképzésre. A palántanevelésnél az első lomblevelek megjelenéséhez kötjük a tápoldatozás kezdetét.



Az intenzív kertészeti termesztésben, a korábban széles körben használt szilárd mûtrágyák helyett, egyre több gazdaságban oldott formában, azaz tápoldatként juttatják ki a növényi tápanyagokat. A tápoldatos termesztés – mint ahogy sokan gondolják – nem csupán a szilárd mûtrágyák vízben történő feloldása, és folyékony formában való kijuttatása. Az eredményes és hatékony tápoldatozásnak több technológiai, mûszaki, elméleti és ökológiai ismérve és feltétele van, a hagyományos tápanyag-utánpótlástól az alábbiakban különbözik:



A tápoldatkészítés legfontosabb feltétele a jó minőségû öntözővíz. Üzemi felméréseink azt mutatják, hogy ilyen célra alkalmas vizünk meglehetősen kevés van, jelenleg a kertészeti üzemekben használt öntözővizeknek közel ¼-e alkalmatlan tápoldat készítésre. A tápoldatozásra csak vízben tökéletesen – maradék nélkül – oldódó, ún. tápoldatozó mûtrágyák jöhetnek számításba.



Tápoldatozás alkalmával a mûtrágyákat előbb egy tömény oldat formájában feloldjuk, amit szaknyelven törzsoldatnak nevezünk. A törzsoldat megkönnyíti a mûtrágyák oldását, bekeverését, és lehetővé teszi a pontos, automatikák által szabályozott kijuttatást. Készítésével kapcsolatban az alábbi fontos szabályokat érdemes megjegyezni:

• Törzsoldatot is csak jó minőségû, lágy, alacsony sótartalmú vízből szabad készíteni.

• Praktikussági okokból célszerû a törzsoldatot úgy készíteni, hogy a felhasználáskor 100×-ra kelljen hígítani. Ez jelentős mértékben megkönnyíti a töménység és a kijuttatott mûtrágya mennyiségének a számítását. A kijuttatandó tápoldat töménysége 0,2-0,3 %-ot, azaz 2-3 mS/cm-et nem haladhatja meg.

• Az egyes mûtrágyákból, ill. tápsókból külön-külön oldatot készítsünk a kicsapódás elkerülése érdekében a következő csoportosítás szerint  „A” Ca/NO3/2; salétromsav; KNO3; NH4NO3; vas  „B” foszforsav; K2SO4; MgSO4 és mikroelemek  „C” savtartály a pH beállításhoz

• •  20–30 tömeg %-nál több a legjobb mûtrágyákból sem oldható fel! Ezt a mûtrágya igény számításánál, a bekeverő tartályok méretezésénél jó tudni.

• Csak annyi törzsoldatot készítsünk, amennyi egy nap alatt elfogy. Túl sokáig ne hagyjuk állni, mert egyes komponensek kicsapódhatnak.

• A törzsoldathoz növényvédő szert, növekedésszabályzó anyagokat nem szabad keverni!

• A törzsoldatot zárt, fénytől védett helyen tartsuk.

A tápoldat-készítés során különösen nagy figyelmet kell fordítani a tápoldat töménységére. Míg a növény bizonyos környezeti tényezőkkel szemben képes védekezni, addig a tápoldat töménysége, a magas tápanyag-koncentráció ellen „védtelen”. Manapság a leggyakrabban használt tápoldat-töménység mérési módszer, ami egyszerû kézi mûszerekkel is elvégezhető, az elektromos vezetőképesség vagy elektromos konduktivitás (EC) mérése. Nem igényel feltétlenül laboratóriumi körülményeket, a termesztés számára megbízhatónak tekinthető, viszonylag olcsón beszerezhető. Segítségével, akár napjában többszöri méréssel, agrokémiai szempontból biztonságos, jól kontrolálható termesztés valósítható meg.

A cikk szerzője: dr. Terbe István