A z MTA és a KvVM 2003-ban indított VAHAVA (Változás-Hatás-Válasz) kutatási programjában részt vevő agrárszakemberek földünk vészjelzései és éghajlatunk hosszú távú történései alapján úgy vélik, hogy a Kárpát-medence klímája a jövőben melegebbé és szárazabbá válik, a folyamatot pedig az időjárási szélsőségek gyakoribbá válása kíséri.

Hazánk az északi félteke mérsékelt övezetének középső részén van, hozzávetőlegesen „fele úton” az Egyenlítő és az Északi sark között (ÉSZ: 45°48' – 48°35' és a KH: 16°05' – 22°58'), a Trewartha-féle éghajlati beosztás szerint jellemzője a hûvös, mérsékelt klíma, hosszú, meleg periódusokkal.

Hazánk klímájára alapvető módosító hatásokat gyakorol:

• az Atlanti-óceán mérséklő hatása,
• az uralkodó nyugati szelek,
• a medence jelleg szélsőségeket növelő hatása,
• a három európai klímazóna (atlanti, mediterrán, észak-keleti kontinentális) közelsége.
  

Ebből adódik, hogy globális helyzetünkhöz képest teleink mérsékeltebbek, nyaraink melegebbek, az évi csapadék kevesebb és a viszonylag kis méretünk mellett az országrészek között nagy különbségek vannak. Ez utóbbi magyarázatul szolgál arra is, hogy a hazai klímát miért nem célszerû 1-1 éghajlati elem átlagával jellemezni (hitelesebb képet kapunk a hosszabb időszakok szélső értékeinek feltüntetésével).

A következőkben ezekből mutatunk be néhányat (a XX. század méréseiből), amelyek a növénytermesztést alapvetően érintik:

Fotoszintetikus aktív sugárzás (MJ/m2) = 2110–2313
Napfénytartam (h) = 1846–2078
Hőmérséklet (°C) = 9,1–12,8 (Bp.)
Hosszúnappalos körülmények (12 óránál hosszabb megvilágítás) = IV–IX. hó között (egyúttal vegetációs periódus is)
Rövidnappalos körülmények: X–III. hó között
Első fagyos nap a talaj felett 5 cm-rel = IX. 27.–X. 04.
Első fagyos nap a talaj felett 200 cm-rel = X. 13.–X. 31.
Utolsó fagyos nap a talaj felett 5 cm-rel = IV. 24.–V. 08.
Utolsó fagyos nap a talaj felett 200 cm-rel = IV. 02.–IV. 24.
Fagyos napok száma (–5 °C-nál hidegebb napi max.) = 27–43
Havas napok száma = 14–26

A viszonylag nagyszámú mérőállomás adataiból rajzolt térképek (hőmérsékleti, napfénytartam, csapadék stb.) alapján megállapítható, hogy az ország nyugati, délnyugati része csapadékosabb, de hőmérséklete alacsonyabb, kevesebb a napsütés. A Duna-Tisza köze és a Nagyalföld jóval melegebb és szárazabb.

A klimatikus anomáliák honfoglalásunk óta gyakori vendégeink, különlegesen sokszor sújtott a mezőgazdaságra az aszály, amely jelentős terméskieséseket okozott (a szerzők a hazai klimatikus extrémitásokról sok-sok adatot gyûjtöttek, amelyeket szívesen megosztanak az érdeklődőkkel, de a jelen cikkben terjedelmi okok miatt ezek nem szerepelnek). A XX. században is többször kellett a gazdálkodóknak a mostoha, száraz időjárás miatt kis termésekkel megelégedniük (kis termésről akkor beszélünk, amikor a hosszú távú átlaghoz viszonyítva a termés 67%, vagy ennél kisebb).

Az alacsony termésátlagok országrészenkénti gyakorisága 1901–2000 között a következő volt:

 DNy-Dunántúl  18–22%
 Kisalföld   32–36%
 Nagy Alföld  65–74%
 Duna-Tisza köze  80–86%

A csapadékhiány 2000 után is jelen van növénytermesztésünkben: a 2003-as év országos méretekben is különösen száraz volt, a 2004-es év pedig arra szolgáltatott példát, hogy a két legnagyobb területen termesztett növényünk, az őszi búza és a kukorica – a csapadék változó szezonális megoszlása miatt – ugyanazon területeken kielégítő vízellátás, ill. aszályos körülmények között érlelt termést (1. és 2. ábra).

A XX. század 30 éves szakaszonként összegezett hőmérséklet- és csapadék adataiból, melyek 15 mérőállomásról származnak a következők állapíthatók meg (3. és 4. ábra):

• az évi átlaghőmérséklet százéves adatai nem mutatnak szokatlan mértékû felmelegedést;
• az 1921–1950 időszak után több évtizedes lehûlés volt, amelyet 1980 után felmelegedés követett, amelynek mértéke 1990-től jelentősen fokozódott;
• minden vizsgált időszakban a mérőállomások között (országrészenként) jelentős különbségek voltak (1,3–2,2 °C);
• a csapadék mennyisége a XX. század első 40–45 évét követően számottevően csökkent, egészen az ezredfordulóig;
• a szélsőértékek, amelyek az országrészek közötti különbségeket reprezentálják, 180–250 mm/év nagyságúak, ami a kb. 600 mm/év átlagot tekintve 3,6–5,0 mm havi csapadéknak felel meg;
• az országos átlag sokkal közelebb helyezkedik el a kis csapadékú értékekhez, ami az ország nagyobb részét sújtó csapadékhiányra utal.

Az országrészenkénti nagy különbségek egyik szemléletes példáját éppen Mosonmagyaróvár adatai jelzik, ahol 1880 óta folyamatos a meteorológiai megfigyelés. Az 5. és 6. ábrák bizonyítják, hogy a térségben egyértelmû a csapadék mennyiségének csökkenése, amit jelentős hőmérsékletnövekedés is kísért.

A százéves hőmérsékleti- és csapadék adatokat, amennyiben összevetjük a Kárpát-medencére prognosztizált változásokkal – az elővigyázatosság elvének megfelelően – növénytermesztésünknek elsősorban a mérsékeltebb felmelegedésre és a nagyobb mértékû csapadékhiányra kell felkészülni. Az előjelzések ugyanis évi 1 °C hőmérsékletemelkedésről (0,8 °C a IV–IX. hó között, 1,0–2,5 °C X–III. hó időszakára) és 50–200 mm/év további csapadék-csökkenésről szólnak (a nyári félévre 25–35%-os, a télire pedig 0–15%-os megoszlásban). A változásokat ráadásul még a szélsőségek gyakoriságának növekedése is kísérni fogja. Az sem kizárt, hogy a csillagászati évszakokhoz kötődő időjárás jelentősen változik (hosszabb ősz, tavaszba nyúló tél).

A melegebbé és szárazabbá váló, gyakoribb szélsőségekkel sújtott növénytermesztésre váró hatások kevés kivétellel negatívak:

• a csapadékhiány, különösen a gyenge termőhelyi adottságú területeken, alacsony színvonalú agrotechnikával mûködő gazdaságokban fokozott terméskiesést okoz;
• az évenkénti termésingadozás nagyobb lesz;
• a gyenge termőhelyi adottságú területek egy részén fel kell hagyni a szántóföldi növénytermesztéssel (mûvelési ág változtatás a gyep- és erdőgazdálkodás irányába);
• újabb kórokozók, kártevők, gyomok jelenhetnek meg;
• a melegebbé, szárazabbá váló klíma, szélsőségekkel kísérve csökkenti az ember munkavégző képességét.

A mediterrán klímához közelítő változások kevés előnyt kínálnak. Talán a melegigényes, hosszú tenyészidejû fajok (kukorica, napraforgó, szója, cirokfélék) genetikai potenciálját tudjuk majd jobban kihasználni. Közvetett pozitív hatást jelenthet, hogy az 1 °C évi középhőmérséklet emelkedéshez mintegy 10% napfénytartam-növekedés járulhat, ami napkollektorok felhasználásával az épített mezőgazdasági környezet energia-ellátását segítheti. Miután áttekintettük a várható változásokat és hatásokat, amelyek közel sem rózsásak, rátérünk a lehetséges válaszokra. Előbb azonban egy-két gondolat arról, mi is tulajdonképpen a növénytermesztésünk jövőbeni célja.

Egyértelmû, hogy a jövőben is biztonságosan, gazdaságilag hasznot hajtóan kell megtermelni az ország élelmiszer-szükségletét, a mezőgazdasági importot meghaladó árualapokat, ipari- és energetikai nyersanyagokat, a fenntarthatóság szem előtt tartásával.

Ami a válaszokat illeti: kellő felkészüléssel a helyzetünk egyáltalán nem reménytelen. Számos jeles elődünk szolgált erkölcsi útmutatással (Madách: „ember küzdj, és bízva bízzál”, Hemingway: „az ember nem arra született, hogy legyőzzék”). A múltbeli szakmai sikereink is bizakodással tölthetnek el bennünket. Mezőgazdaságunk, rövid időszakok kivételével, a hazai szükségletet jóval meghaladó mennyiségeket produkált, növénytermesztésünk szoláris energia-hasznosítása pedig a XX. században megközelítően háromszorosára nőtt.

A melegebbé és szárazabbá váló, szélsőségekkel beköszöntő klímaváltozásra a klímavédelem és az alkalmazkodás együttesen jelenthetik a sikerrel kecsegtető válaszokat.

A klímavédelem területén elsőbbséget kell adni a CO2 kibocsátás mérséklésének. E tekintetben az erdősítés, fásítás a leghatékonyabb (egyetlen kifejlett lombos fa naponta 16 kg CO2-t köt meg, miközben 10 kg O2-t termel). Nem elhanyagolható mennyiségû a talaj oxidatív folyamatai révén a légkörbe kerülő CO2 sem. Ennek mérséklésére kínálkozik a mûvelettakarékos talajmûvelés.

Az alkalmazkodás kínálja számunkra a legtöbb lehetőséget, ami tágabb értelemben nem más, mint az ember azon képessége (szaktudás, anyagi- technikai-, gazdaság-politikai lehetőségek), hogy a változó körülmények között is biztosítja a növénytermesztéstől elvárt mennyiség- és minőség előállítását. Az alkalmazkodáshoz azonban szemléletváltozásra, jó gazdaságpolitikára és társadalmi elfogadottságra van szükség. Legnagyobb kincsünk a jó minőség előállítására képes növénytermesztésünk, amelyhez hasonló adottságokkal az azonos éghajlati övben elhelyezkedő más államok nem rendelkeznek. Nagy lehetőségeink vannak a mûvelési ágak arányainak változtatásában, a szántóterületen a vetésszerkezet módosításában. Alkalmazkodási lehetőséget kínál a főtermék-centrikus szemlélet felváltása a teljes körû biomassza-hasznosítással. A 45–50 millió tonna évi szántóföldi produkció 50%-a olyan ún. melléktermék, amely nagy része ipari nyersanyag lehet. Nemesítésünk és a szak- és helyismereten alapuló fajtaválasztás is jelentős tartalékokkal rendelkezik. A fajtakísérleti eredmények évről-évre igazolják, hogy a fajták közötti terméskülönbségek meghaladják az időjárás okozta hozamdifferenciákat. Az alkalmazkodást segítheti a munkavégző kapacitások bővítése is. A szélsőségek gyakoribbá válásával ugyanis egy-egy munkafolyamat optimális időszaka lerövidül. A szélsőségek hatására évenként nagymértékû lehet a termésingadozás (2003-ban 7 millió tonna gabona termett, 2004-ben 17 millió tonna). Megoldásként kínálkozik az új tároló-kapacitások létesítése. A gyengébb termőhelyi adottságú tájainkon az önellátást biztosító növénytermesztést (árutermelés helyett) a rekreáció (üdülés, turizmus stb.) szolgálatába lehet állítani. A tájkísérletek, monitoring rendszerek fejlesztése elengedhetetlen az alkalmazkodás megvalósításához éppúgy, mint a szokatlan időjárási változásoknak kitett ember munkavégző-képességének, egészségének fokozott óvása. A tennivalók közel sem teljes körû felsorolásának végén a jövőben is leggyakrabban előforduló klimatikus anomáliához, a vízhiányhoz való lehetséges alkalmazkodásról szólunk.

A növekvő vízhiány jelenti ugyanis a legnagyobb kihívást. Jelenleg az ország „rendelkezésre álló” vízmennyisége a következő:

évi csapadék: ~ 58 Mrd m3,
folyók hozama: ~ 120 Mrd m3,
altalajvízből öntözésre kinyerhető:  ~ 6–8 Mrd m3,
csapadék hasznosulás mértéke:  80% (párolgás, elfolyás),
4,5 millió hektár szántóterületre hulló csapadék:  26–28 Mrd m3.

A hőmérsékleti viszonyok, a napfényes órák száma, a termesztett növényfajok összetétele alapján a szántóföldi növénytermesztésnek további 7–8 Mrd m3 vízre lenne szüksége. Elvileg ez a mennyiség – részben az altalajvízből és a felszíni vízbázisokból – öntözéssel biztosítható. Kézenfekvőnek tûnik a folyókból történő víznyerés (több okból az altalajvíz bázist a jövőben még fokozottabban óvnunk kell). Mégpedig úgy, hogy a nagy vízhozamoknál a felesleget tározókba vezessük (Vásárhelyi terv). Mivel ún. „alvizi” ország vagyunk, olyan külpolitikát kell folytatnunk, hogy a vizet megfelelő minőségben meg is kapjuk. Az öntözés a múltban sem volt olcsó, a jövőben pedig egyike lesz a legdrágább termésstabilizáló és hozamfokozó eljárásoknak. Ezért csak a víztakarékos módok, azoknak is csak a gazdaságilag hasznot hajtó változatai jöhetnek szóba.

Felhasznált irodalom:

néhány meteorológiai adattal kapcsolatos forrás az első részből
Csete L–Láng I. (2005): A fenntartható agrárgazdaság és vidékfejlesztés.
MTA Társadalomkutató Központ, Budapest

A cikk szerzője: Dr. Petróczki Ferenc