Ez az országos adat az egyes ökológiai körzetekben jelentősen eltérő. Így az erózió által károsított területek közül kiemelkedő a Dunántúl térsége, s azon belül a Nyugat-Magyarország hegy és dombvidéke, a Délkelet-Dunántúli dombvidék, továbbá az Észak-Magyarországi hegy és dombvidéke, melynek erodált területe 59,2%, s ezen belül BAZ-megye 49,3%, Nógrád megye 68,6% (Dorgai–Laczkó, 1987). 



Más megközelítésben az összes mezőgazdaságilag mûvelt területből az 5%-on feletti lejtős területek 1 219 700 ha (32,8%), ami az egyes régión belül a következőképpen alakul. Az észak- és közép-magyarországi hegyes-dombos vidékek részesedése a mezőgazdaságilag mûvelt területből a lejtős területek  40,9%. Az észak- és közép-dunántúli hegyes vidékeken 16,7%, Nyugat Magyarországi hegyes-dombos vidékein 11,1% és a délkelet-dunántúli hegyes dombos vidéken 31,3% ez az érték.



A fenti térségekre jellemző , hogy a lejtős, illetve az erősen lejtős, erodált területek aránya kiemelkedően magas, ami a talajvédelmi intézkedések fokozott megoldását igényli.



Országosan a talajlehordás 38 tonna/hektár/év, ami 80–110 millió m3/év humuszos feltalajt, 1,5 millió tonna szervesanyag, 0,2 millió tonna N és 0,1 millió tonna P2O5 és 0,22 millió tonna K2O veszteséget jelent. Vizsgálataink ugyanakkor azt bizonyítják, hogy egyes térségekben – pl. Tokaj, Tarcal fiatal ültetvényeiben – az esetenkénti nagy intenzitású csapadék okozta talajveszteség a fenti értékeket lényegesen meghaladja. Más adatok szerint (Várallyay, 2001–2002 szóbeli közlése) ezek túlzottan magas értékek.  Általános elv, hogy az évi talajlehordást 12–15 tonna/ha/év értékre csökkentsük.



A lejtős területek védelme fokozott figyelmet érdemel a szőlő- és gyümölcsültetvények esetében. Bár mindkét kultúra területe az elmúlt 10–15 évben számottevően csökkent, így a kert 1,1%, a gyümölcs 1,0% és a szőlőültetvények 1,0–1,1%-át teszik ki a mezőgazdaságilag mûvelt területnek. Termelési értékük, a talajok hasznosítása vonatkozásában azonban ezt a számot messze meghaladják.



Különös figyelmet kell arra fordítani, hogy az ültetvények számottevő része felaprózódott a privatizáció révén, ami a talajhasznosítási és talajvédelmi munkákat sok vonatkozásban megnehezítette, elsősorban azért, mert  az ültetvények számottevő része az 5%-nál nagyobb lejtésû térségekben helyezkednek el. Éppen ezért fontos azoknak az ültetvényeknek létesítése (Badacsony, SzBKI, Tokaj–Hétszőlő, Tarcal, Siklós–Villány) ahol a talajvédelmi szempontokat messzemenően érvényesítették.



Az ültetvények talajvédelme során két alapvető szempontot kell figyelembe venni:

• a lehullott csapadék helyben tartása, illetve az ún. „felesleges” csapadék minimális veszteséggel és talajlehordással történő elvezetése,

• a lehordott, szedimentált talaj okozta kár csökkentése.

A talajvédelem, a lejtős területek védelme alapvetően függ a lejtőviszonyok alakulásától, továbbá a mûvelési ágakkal történő hasznosítástól.



A hazai gyakorlatban a következő lejtőkategóriákat különítjük el:  5–12%, 12–17%, 17–25% és a 25%-nál meredekebb lejtők. Az 5%-nál enyhébb lejtésû  területeken alapvetően nincs szükség különleges talajvédelemre.



Az 5–12% közötti lejtés esetében a terület mûvelése nem jelent nehézséget, amennyiben azonban a lejtő hosszú és erózióra hajlamos az alapkőzet, pl. lösz, könnyen megindulhat a felületi rétegerózión kívül az árkos, sőt a szakadékos erózió, erre számos példát láthatunk a Szekszárdi dombvidéken, és a Tokaj-hegyaljai térségben.



Ebben a lejtőkategóriában célszerû a tereprendezés, amelynek célja a nagyobb vízmosásos erózió, a lefutó víz összefutásának  csökkentése, megakadályozása. Az egyenletes, tagolatlan, 60–100 méternél nem hosszabb lejtőkön elegendő a fasorok, szőlősorok közel vízszintes telepítése.



A 12–17%-os lejtésû területeken célszerû a teraszok kialakítása. A teraszok segítségével megosztjuk a lejtő hosszát, így csökkentjük a lefutó víz energiáját, s ezzel együtt a talajlehordást.



A talajok védelme három nagy csoportra osztható: az agronómiai, a biológiai és a mûszaki védelemre. Ezek valójában szoros kölcsönhatásban vannak egymással, és az, hogy melyik megoldást alkalmazzuk, az a talaj-, a lejtőviszonyok, az ökonómiai  és az ökológiai viszonyoktól egyaránt függ.



Az agronómiai talajvédelem körébe tartozik a talajok mélymûvelése, az altalajlazítás. Ezzel a talajok vízbefogadó képességét növeljük, így a lefolyást, közvetve a talajeróziót számottevően csökkentjük. Különösen fontos, hogy a feltalajon kívül a 20–40 cm-es talajréteg vízgazdálkodását javítsuk, ui. ezzel a tömör vagy tömörödött talajréteget megszüntetjük, amely a talaj  vízbefogadó képességét erősen csökkenti, így a talaj vízgazdálkodását számottevően javítjuk.



Alapvető szempont a közel vízszintes telepítés, így a fasorok, szőlőültetvények között lassan a teraszokhoz hasonló terephullámok alakulnak ki a szántás hatására. Legkedvezőbb a szintvonalas telepítés, ami  ugyan hazánkban számos gyakorlati problémát vet fel.



Hazánkban egyre szélesebb körben terjedt el a lejtő irányú telepítés és talajmûvelés. Ez a szőlőtermesztés esetében feltétlenül  kedvező a besugárzási viszonyok szempontjából, ugyanakkor talajvédelmi vonatkozásban számos problémát rejt. A lejtő irányában történő telepítés elősegíti az eróziós folyamatok kialakulását. Éppen ezért a kialakítandó sorok hosszát körültekintően kell  megválasztani – ilyen vonatkozásban Thyll (1992) adatai az irányadóak.



E telepítési módszernél különösen fontos a lejtők hosszának megválasztásán kívül a sorközök védelme, a felesleges víz elvezetésének megfelelően kialakított rendszere, az övárkok, vízelevezők biztosítása. 



A biológiai talajvédelem  alapvető szempontja a talaj fedettségének biztosítása, továbbá a talaj szervesanyag-tartalmának közvetlen és közvetett úton történő növelése.



A talaj fedettsége több vonatkozásban is meghatározó. Ültetvények esetében – és ez szőlő- és gyümölcsültetvényekre egyaránt vonatkozik – a terület 20–25%-a fedetlen. Így a talajt a csepperózió és a lepelerózió már viszonylag csekély csapadék esetében is jelentősen károsítja. Ez a hatás megjelenik a talaj fizikai és kémiai tulajdonságaiban egyaránt. A fenti hatásokra megváltozik a talaj szerkezete, az eredetileg morzsás, kedvező szerkezet összetömörődik, ami a vízgazdálkodást rontja, csökken a talaj vízáteresztő képessége, így növekszik a lefolyó vízmennyiség, természetesen ez összefügg az agronómiai védekezéssel is. 



Amennyiben a sorok közötti talajrétegek fedettségét valamilyen módon biztosítjuk, úgy a fenti kedvezőtlen hatások számottevően csökkenthetők. Éppen ezért javasolt a sorközök gyepesítése – a hazai csapadékviszonyok miatt minden második sorban, éppen a kedvezőtlen vízgazdálkodás, konkurencia elkerülése érdekében –, igen kedvező hatást értek el pl. szőlőültetvényekben a szalmatakarással, ahol az eróziós károk számottevően csökkenthetők. Ebben az esetben azonban nagy figyelmet kell fordítani arra, hogy a különböző kártevők, kórokozók hatása ne érvényesülhessen.



A gyepesítés során a szerényebb vízigénnyel rendelkező gyep, illetve gyepkeverék alkalmazása javasolt. Ezek közül különösen kedvező hatású a réti perje, a réti csenkesz, az angol perje, illetve az őszi és tavaszi keverék alkalmazása.



A sorközök fedettségének biztosítása nem csupán a felületi eróziós folyamatok csökkentése szempontjából kedvező, hanem közvetett úton javítja a talajok víz- és tápanyag-gazdálkodását is. Több éven keresztül növeli a talaj humusztartalmát is (Balogh et.al. 2001–2004).



Fontos szempont, hogy a gyepet vagy az alkalmazott keveréket „kézben tartsuk”, azaz  a terület rendszeres kaszálása nem csupán a felesleges vízfelhasználás miatt lényeges, hanem azért, hogy ezzel a módszerrel ne okozzunk növényvédelmi, növényegészségügyi problémákat.



Amennyiben a lejtőviszonyok és a csapadékviszonyok (mennyisége és intenzitása) ezt szükségessé teszi, úgy az agronómiai és biológiai védelmet mûszaki talajvédelemmel kell kiegészíteni.



A  mûszaki talajvédelem során a lejtőviszonyokat teraszok kialakításával változtatjuk meg. Ez a munka jelentős területrendezéssel jár, sok esetben ezt a környezeti viszonyok szinte teljes átalakulása is követi. Éppen ezért ennek kialakítása igen körültekintő, geológiai, geodéziai, talajtani és hidrogeológiai ismeretek és felmérések alapján végezhető csak el.



Alapvető szempont, hogy amennyiben az agronómiai, biológiai védekezésen túlmenően mûszaki beavatkozás is szükséges, célszerû úgy ezt egy-egy térség komplex meliorációs tervének kidolgozása alapján megvalósítani.



A terasz olyan tereplépcső, amellyel lényegesen csökkenthetjük a terep esését és lehetővé válik a gépi mûvelés. A teraszok kialakításával szabályozzuk a csapadék lefolyását, csökkentjük a talajpusztulást.



Gyümölcs-, illetve szőlőültetvények esetében ún. lépcsős teraszokat alakítanak ki. Ezek rendeltetésük szerint lehetnek eséscsökkentő, víztartó és vízvezető teraszok. Az, hogy melyik terasztípust alakítják ki, az a lejtőviszonyokon kívül a talajtulajdonságoktól, a talaj vízvezető és víztartó képességétől függ. Nyugat-Magyarország területén pl. elsősorban a vízvezető  teraszok kialakítása a célszerû (csapadék mennyisége, a kötött talajok csekély vízvezető képessége miatt), míg a Dél-Dunántúl  vagy a Balaton-felvidék területén a víztartó  teraszokat célszerû kialakítani. Hangsúlyozni kell azonban azt, hogy ez minden esetben a csapadék mennyiségétől, megfoszlásától és a talajtulajdonságoktól függ.



A teraszolt terület lehet folyamatos vagy megszakított. Szőlőültetvények esetében 12%-os lejtőnél nagyobb hajlásszög esetében folyamatos teraszokat terveznek. Gyümölcsös esetében a gépi munka 17% -os lejtőig megfelelő minőségben elvégezhető, ezért folyamatos teraszok kiépítése csak 17%-nál meredekebb lejtő esetében célszerû. A felszíni lefolyást gyümölcsösökben a 12–17%-os lejtők megszakított rendszerû teraszok kiépítésével, kialakításával lehet biztosítani. A teraszok megtámasztása lehet rézsûs és támfalas. A támfalas terasz kő – és a helyben fellelhető mészkő, dolomit, andezit igen kedvező –, továbbá beton támfal.



Összefoglalóan: egy-egy térség talajainak védelmét csupán komplex tervek és annak megvalósítása alapján lehet érvényesíteni, megvalósítani.



Egy-egy térségben kisebb táblákon ugyan csökkenteni lehet a talajeróziót, de sokkal inkább szükséges a térség komplex meliorációja, rendezése, ami áttekinthető, talajvédelmi intézkedéseket igényel.



E munka kialakításához a területileg illetékes KTM és TNSz megfelelő támogatása szükséges.



Felhasznált irodalom:



Balogh I. et. al (1999., 2000., 2001): Védett területeken folyó szőlőtermesztés hagyományos felhasználásával, a környezetkímélő gazdálkodási módszerek kidolgozása a Tokaji-Nagy-Kopasz és a Nagy-Harsány termőhelyek minta területei alapján

(KTM részére készített szakvélemény, Kézirat, Budapest).

Dorgai L.–Laczkó  J. (1987): A hegy és dombvidéki gazdálkodás ökonómiája.

Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.

Stefanovits P (1999) szerk: Talajtan Mezőgazda Kiadó, Budapest.

Thyll Sz. szerk (1992., 1996): Talajvédelem és vízrendezés dombvidékeken

Mezőgazda Kiadó, Budapest.

A cikk szerzője: Tóthné dr. Surányi Klára