A feladat nagyságát jellemezve nézzünk néhány statisztikai adatot! A repce vetésterülete 22 809 ha és 182 000 ha között változott csak az utóbbi évtizedben. A borsóval vetett terület a keleti piacok összeomlásával, illetve a központi támogatások megszûnése után mára visszaesett, 55‑70 000 hektár közötti. A területcsökkenés a száraz- és a zöldborsótermesztést egyaránt érintette. A gabonafélék közül a legnagyobb vetésterülettel a kukorica bír, 1,2-1,3 millió ha-on kerül vetőanyaga évről-évre földbe. A nyári munkacsúcs legnagyobb feladatát jelentő kalászos kultúrák közül az őszi búza vetésterülete a legnagyobb, az 1999/2000-es gazdálkodási ciklust kivéve évente 1,05-1,21 millió hektárról kellett betakarítani a termést. Ebben a számadatban 8-10 ezer ha tönköly, 2-3 ezer ha durum búza és néhány ezer ha tavaszi búza is benne van. A kalászosok közül a második legnagyobb vetésterülettel az árpa bír, a tavaszi és őszi árpák teljes vetésterülete 340-380 ezer ha között változik. A rozs 40-50 ezer-, a triticale 120-130 ezer, a zab 62-75 ezer hektáron díszlett az utóbbi időkben. Összesítve az adatokat mindez azt jelenti, hogy a szántóterület 36,3-39,0%-án valamilyen kalászos növényfajt termesztenek évről-évre, aminek termését június végétől kezdődően egy-másfél hónap alatt feltétlenül be kell takarítani. S akkor még beszéltünk azokról a kapcsolódó feladatokról, amelyek szervesen kötődnek a betakarításhoz, nevezetesen: a termény előtisztítása, tárolásra való alkalmassá tétele, esetleges szárítása, a melléktermék hasznosítható állapotban való összegyûjtése, a tarlóhántás, a tarlómûvelés, vagy a tápanyagvisszapótlás.
Minden növényfajnak, azon belül is minden hasznosítási iránynak megvannak a maga specifikumai. Akkor tévedhetünk a legkisebbet, s akkor járunk el a leghelyesebben, ha már a fajtakiválasztáskor végiggondoljuk az egész termelési folyamat feltételrendszerét, s igazodva a lehetőségekhez választunk fajtát, s végezzük a fajtaspecifikációhoz illeszkedő termesztéstechnológiát. A fajta termesztéstechnológiai igényeinek minden részletre kiterjedő ismerete nélkül a betakarítás várható ideje, vagy az alkalmazandó technológia nem tervezhető.
A termelési folyamat célja általában a minél több és minél jobb minőségû termény előállítása. Ennek kell alárendelni magának a betakarításnak a munkafolyamatait is. De mit ér a cél, a terv, ha az élet másként diktál? A problémák megoldásához széleskörû szakismeretre van szükség, s ekkor jöhet a virtualitás, a lehetséges módozatokból a legjobb kiválasztása.
A három növénykultúra közül legkorábban a repce érik természetes úton, de a zöldborsó betakarítása az esetek döntő többségében megelőzi a repcéét.
A repce betakarítási veszteségeinek csökkentése érdekében a betakarítás időpontjának megválasztásához a mag érési folyamatait célszerû állandóan nyomon kell követni. A becőkben fejlődő magvak még egy növényen sem érnek egy időben. Ennek oka a növények hosszú – akár 1 hónapot is elérő - virágzási ideje. A betakarítás megkezdését a becők, illetve a magvak színváltozása jelzi. A betakarítás végezhető egy-, illetve két menetben, állományszárítással (deszikkálással), vagy anélkül.
Az egymenetes, állományszárítás nélküli betakarítás feltétele a gyommentes, kártevők által nem károsított, egyenletes fejlettségû növényállomány. Az aratás akkor kezdhető, ha a magvak 13-15%-os nedvességtartalmúak. Ilyen tábla azonban az esetek csak igen kis százalékában található. A leggyakoribb betakarítási mód ezért az állományszárítást követő egymenetes betakarítás, melynek első fázisát - a deszikkálást - akkor végezzük, amikor a becők 2/3-a aranysárga színû. Ezt követően - az időjárástól függően 4-6, ritkán 8 nap múlva következhet a cséplés. A deszikkálás végzésekor a csúcshoz közeli becőkben lévő magok víztartalma még viszonylag magas - 24-30% közötti. A lombtalanításhoz Reglone-t, Reglone Turbót, Zoppot, vagy a kíméletesebb, de hosszabb kivárási időt kívánó érésgyorsításhoz Harvade 25 F jelû készítményt használhatunk. Az állományszárítást a napi betakarító-kapacitáshoz igazítsuk, úgy, hogy az egyszerre kezelt területeket 2-3 nap alatt be lehessen takarítani. A deszikkáló szert nagy táblákon repülőgépekről is ki lehet juttatni, a kisgazdaságokban inkább a szántóföldi permetezőgépekkel való kiszórás terjedt el. Feltétlen vigyázzunk arra, hogy az állománykezelés szélcsendes időben történjen, mert az elsodródó permetcseppek minden kultúrát elpusztítanak! A cséplésre akkor kezdődjön, amikor a magvak víztartalma 16% alá csökkent, de a tartós tároláshoz ez a nedvességtartalom még mindig magas. A veszteségmentes betakarítás fontos követelménye az aratógépek pontos és szakszerû beállítása, a cséplés időpontjának optimális betartása. A rosszul beállított gépek sérthetik a magot, a sérült magokban lévő olaj idejekorán megavasodik, így használhatatlanná válik. Száraz, napos időjárás esetén az érett becők a legkisebb érintés hatására felpattannak, emiatt a vágószerkezet beállítása rendkívül fontos. Folyamatosan ellenőrzést kíván a tarlóra visszahulló mag mennyisége is, s ha szükséges a tisztítószerkezet utánállításával a magveszteség csökkenthető. Egyre gyakoribb, hogy a veszteségek mérséklésére az aratást az éjjeli órákban végzik. Ez kisebb betakarítási veszteséget eredményez ugyan, de a munkát végzőktől sokszorosan nagyobb igénybevételt jelent.
Azokon a táblákon, ahol az állományszárítás nem végezhető el (pl. keskeny táblák), valamint az állomány egyenetlenül érik, csak kétmenetes betakarításra van lehetőség. Ilyenkor először a növényállományt rendre vágják, amikor a szár és a becők sárgulni kezdenek, illetve a magvak nagy része vöröses-fekete színû. A rend 30-40 cm magas tarlóra kerüljön. A cséplés száraz időjárás esetén kb. egy héttel a rendrevágást követően megkezdhető, de a termény nedvességtartalmának ellenőrzése ekkor is fontos.
A repce szalmája annak ellenére, hogy nagy energiatartalmú, az esetek nagy részében a szántón marad. Felaprítása szárzúzókkal történhet. Mivel az elfásodott részek csak hosszú idő alatt bomlanak le, így az utónövények alá történő talajelőkészítés minőségét az aprítás foka nagymértékben meghatározza.
A borsónak többféle hasznosítási módja ismert. A zölden, konzervipari céllal termesztett borsó betakarítását a termelővel szorosan együttmûködő feldolgozó üzem koordinálja. A nagyobb vetésterülettel rendelkező gazdaságokban a zsenge állapotban történő folyamatos betakarítást szakaszos vetéssel és több fajta egyidejû termesztésével lehet biztosítani.
A szárazborsó akkor takarítható be, ha az alsó hüvelyek a fajtára jellemzően sárgák, esetleg sárgás-barnák, a hüvelyben lévő magvak kemények, már körömmel sem sérthetők. A növények levelei ekkorra elszáradnak, a szár és a levél szalmasárga színûvé válik. A betakarításának is legalább két módja ismert. Az egyik esetben közvetlenül kombájnnal történik a kaszálás és cséplés, míg a másik verzióban először a növényzetet rendre vágják, majd a renden történő száradást követően cséplik ki a magot. Mindkét betakarítási mód nagy kockázattal jár, mert a gyakran megázó renden fekvő, vagy lábon álló állományokban a mag könnyen peregni, majd csírázni kezd. Csapadékos időjárás esetén gondot jelenthet a fajták színstabilitása, a gyakori visszanedvesedés és kiszáradás rontja a termelvény minőségét. Az optimális betakarításkori nedvességtartalom 14-15% közötti. A kombájnok helytelen beállítása (gumi verőlécek hiánya, magas dobfordulat) magtörést okozhat, ami szintén árbevételveszteséget jelent a termelőnek. A kombájnolással a termény gondozása nem ér véget, ha tehetjük, közvetlenül a cséplést követően tisztítsuk át a behordott terményt. A leggyakoribb magtári kártevő – a zsizsik ellen – a gázosítást, az aratást követő 2 héten belül feltétlenül el kell végezni.
A kicsépelt borsó szalmája jól bálázható, gyakrabban juhokkal, sertésekkel, esetleg nyulakkal hasznosítják. Ha erre nincs szükség szárzúzókkal a kombájn utáni renden fekvő anyag felaprítható, s a talajelőkészítések során a talajba keverhető.
A kalászos gabonák jelentős vetésterületi aránya nagymértékû arató- és szállítókapacitás lekötést jelent. A zökkenőmentes betakarítás elérése érdekében a gépek, eszközök, berendezések aratás előtti nagyjavítását feltétlenül el kell végezni. Fel kell készülni a termény fogadására, ezért a tisztító- és a termény mozgatását biztosító géprendszer átnézése, szükség szerinti javítása is indokolt. Maga az aratás a különböző növényfajok, s azon belül is a fajták eltérő érési időpontjának ismeretében jó előre megtervezhető. Legkorábban a korai érésû őszi árpa fajták érnek, majd ezt követi a többi őszi árpa, az őszi búza, a rozs, a triticale, a tavaszi árpa, a tönköly, s legvégül a zab fajták érése. Országosan a kalászosok aratása egy-másfél hónapig is eltart, egy-egy nagyobb üzemben 10-15 aratási nappal számolnak évente.
A növényállományok arathatóságának külső faji és fajtajelei jól érzékelhetőek, de ennél sokkal lényegesebb, hogy objektív mérési eredmény is legyen a kezünkben, ami alapján a betakarítás kezdetének napja pontosan eldönthető. Szinte minden kalászos a teljes érés kezdetén, vagy a teljes érés fázisában aratható a legjobb beltartalmi minőségben. A teljes érés időszaka – fajtánként eltérő mértékben ugyan – de csak néhány napig tart. Ekkora a szem a kalászból könnyen kidörzsölhető, körömmel sem nyomható már össze. A szem nedvességtartalma – ha rendelkezésre áll - a hordozható mûszerekkel a tábla szélén is bármikor mérhető, a méréshez szükséges minta begyûjtése és egy-egy mérés elvégzése összességében sem tart 5-10 percnél tovább. Az információ a döntéshez azonban lényeges, mert magas nedvességtartalom esetén vagy ne kezdjük a termény aratását, vagy gondoskodni kell annak mesterséges szárításáról, ami nagyon jelentős többletköltséget jelent napjainkban. Gyakori, hogy még egy táblán belül sem érik egyenletes ugyanazon fajta növényállománya, így ha a lehetőségek megengedik akár megosztva is aratható egy-egy nagyobb tábla. A szemek víztartalma naponta, sőt napszakonként is változik, erős éjszakai páralecsapódás esetén, szélcsendes időben a reggeli órákban 2-3%-nál is nagyobb nedvességtartalmat mérhetünk, mint ugyanazon kultúránál az előző este.
A legnagyobb nyári munkákhoz kampánytervet már csak a legnagyobb üzemekben készítenek. Az nemcsak az aratás megkezdésének időpontját, illetve annak menetét tartalmazta, hanem részletesen kitért még olyan kérdésekre is, hogy a kombájnok táblán belüli mozgása milyen legyen, hogyan és hova történjen a folyamatos terményszállítás, milyen utómunkálatokat ki, hol, milyen eszközrendszerrel végezzen el, mikor és hol történjen a napi gépjavítás, melyik gépen ki, kivel dolgozzon együtt. Ilyen részletes tervre a kisgazdaságokban nincs szükség, mert a mindenkori gép- és eszközellátottság határozza meg a napi munkafolyamatok sorrendjét. A jó felszereltség a tervezhetőség és a végrehajtás szempontjából mindenképpen előnyt jelent, de egyúttal jelentős eszközlekötéssel jár együtt. Célszerû ezért a kihasználatlan kapacitások előre történő lekötése. A legnagyobb bizonytalansági helyzetben a csak földdel rendelkezők vannak, a „majdra” várni minden tekintetben kockázatos.
A betakarítási munkákkal egyidejûleg a kapcsolódó munkák szervezése és végzése is nagy körültekintést igényel. A terményt nem elég megtermelni, azt jól értékesíteni is tudni kell! Ebben a tekintetben azok vannak előnyösebb helyzetben, akik megfelelő tároló kapacitással rendelkeznek. Ahol ez sem adott, ott a „kitettség” fokozottabb, a kényszerûség sokszor nemkívánatos megoldásokhoz vezet. A termények értékesítéskori minősítése a vevő „monopóliuma”, előnyös, ha a termelő ismeri, hogy mit kínál eladásra. Az átvételi árat mindig a vevő diktálja, annak nagyságát pedig mindig a legrosszabb éppen aktuális minőségi paraméter határozza meg. S fogja meghatározni mindaddig, amíg a piacon a kereskedő diktál, s nincs egymásra utaltság, közös érdek!
Jól felszerelt és megfelelő kapacitással rendelkező gazdaságokban a kombájnolással szinte szinkronban történik a melléktermékek betakarítása, biztonságba helyezése is. A különböző növényfajok szalmája eltérő hasznosítási irányú lehet. Takarmányozási célra leggyakrabban a tavaszi árpa és a zab szalmáját használják fel, alomszalmaként minden kalászos szármaradványa hasznosítható. Az egyes fajok „harvest indexe” eltérő, legkedvezőbb a közönséges búza eme mutatója, ahol is 1 t szemes termény előállításával egyidejûleg 0,8-0,9 t szalma képződésére kell felkészülni. E mutató növekvő sorrendben tágul az árpa, a zab, a durum búza, a triticale, a tönköly, s végül a rozs esetében. Az utóbbi kultúráknál 1:1,4-1,6-os index sem rendkívüli. A szalma betakarításának és hasznosításra való előkészítésének szervezése szintén komoly feladatot jelent, hiszen a tarlóápolási munkák addig nem kezdhetők meg, míg a szalma a talajt fedi, vagy a bálák a tarlón vannak. A leggyakoribb szalmakezelési mód ma a bálázás, majd azt követi azok szérûn való elhelyezése. A bála nélküli kazlazásos technológia már a múlté, egyre kevesebb kézzel rakott kazal látható az országban.
A kombájnokra szerelhető aprító-szerkezettel a szalma egyenletes feldarabolása jól megoldható. Az ilyen adapterekkel ellátott kombájnok a képződött szalmatömeg nagyságától függően ugyan lassúbb aratást tesznek csak lehetővé, de a szecskázás következtében a szalma elhelyezésének kérdése azonnal megoldódik. A szalma tarlón történő hagyása sok előnnyel járhat a talajok szervesanyagtartalmának növelésében, fenntartásában, s a már forgalomba került baktériumtrágyák annak lebomlási folyamatait nagymértékben elősegítik.
Alternatív hasznosítási módként a tervezésnél számításba vehető a szalma energiatermelési célú, vagy a búzaszalma papírgyártásra történő ipari felhasználása. Egy biztos, nemcsak a szemes terménynek van értéke, a szalma a hasznosítás módjának függvényében szintén értéket képvisel.
A cikk szerzője: Dr. Kajdi Ferenc állomásvezető
