A termőterület tápanyag-visszapótlását a talaj védelmére, a termelékenység fokozására és a talajfélék használatának eltérésére vonatkozóan kell végezni. A tápanyag-visszapótlásnál figyelmet kívánnak a természeti hatások által keltett következmények, amelyek magukba foglalják a talaj természetes tápanyag-szolgáltató képességét, az elővetemény hatását, az előző évek tápanyag felhasználását, valamint a kultúrnövény fiziológiai tápanyagigényét is.

A tápanyag-kijuttatás technológiai jellemzői



Egy adott táblára történő kijuttatásnál a makro- és mikroelemekből álló tápanyagot több részletben célszerû pótolni, mivel a növény vegetatív fejlődési fázisaiban mindig a megfelelő mennyiségû tápanyagot igényli. A három makroelem (NPK) közül az őszi talaj-előkészítési munkálatok során, a szántás előtt kell kijuttatni a P és K teljes mennyiségét, valamint a N ~40 %-át. A búza termesztése során a N kijuttatását kell megfelelő adagolással a növény igényeihez igazítani, ugyanis hiánya egyrészt terméskiesést, és a termés minőségének csökkenését okozza, másrészt a talajt szennyezi, ezáltal a termesztéstechnológia gazdaságossága is visszaeshet. A tápanyag hasznosulását több tényező (fizikai, kémiai, biológiai és agrotechnikai) is befolyásolja, ezért a kijuttatott adagmennyiségek meghatározásánál ezeket is figyelembe kell venni. Mind a túlzott, mind a csökkentett tápanyag-visszapótlás hátráltatja a növény fejlődését, ami a terméseredményekre is hatással van.



A folyamatos N tápanyagként történő felvétele függ a talaj pillanatnyi N szolgáltató képességétől. Ha a gazdálkodók a tervezett terméshozamnak megfelelő mennyiségû összes N tápanyag mennyiséget egyszerre juttatják ki a növény számára, akkor könnyen előfordulhat, hogy a tenyészidő végére a - a N viszonylagos gyors mozgásának következtében - a talaj felső un. gyökérzónájában a növény által igényelt tápanyagmennyiség nem áll rendelkezésre. A vegetáció időszakában jelentkező tápanyaghiány jelentősen befolyásolhatja a terméshozamot, mivel hatást gyakorol a növényszámra, a magszámra, valamint az ezermagtömegre. A vegetáció során a nagyobb N felvétel növeli a m2-re jutó hajtások számát, a „szárbaszökés” kezdetén felvett N tápanyag serkenti a magszám növekedését, illetve a virágzás kezdetén kijuttatásra kerülő tápanyag fokozza az ezermagtömeget. Ennek megfelelően a vegetációs időszakban kijuttatott tápanyagot (itt elsősorban a N-ről lehet szó) legalább három különböző időpontban célszerû kiadagolni: az adott kultúrnövény bokrosodásának kezdetén, a szárbaszökés elején, valamint virágzáskor.



A N-tartalmú mûtrágyák egyenletes terítése okozhat termésveszteségeket, ami csak fokozódik a területegységre kijuttatható tápanyag mennyiségének (kg/ha) növelésével. A mûtrágyák egyenetlen kijuttatását két tényezőre vezethető vissza a gyakorlatban, egyrészt jelentősen romlik a munkaminőség a szakszerûtlen üzemeltetés következtében, másrészt a kijuttató gépek konstrukciójából eredő „hibák” okolhatók a veszteségekért, károkért. Az első esetben mindig az emberi tényező hibáinak kiküszöbölése a célravezető, hiszen a szakszerûen beállított és kezelt gépek, illetve mûtrágyaadagok a kultúrnövények számára is optimális feltételeket teremtenek a tápanyag kedvező felhasználásához. A gépek szerkezeti elemeinek változtatása - ez elsősorban a gyártók feladata - lehetőséget nyújt a konstrukcióból adódó munkaminőségi jellemzők nagymértékû javítására. Az utóbbi években - a már meglévő konstrukciójú gépek továbbfejlesztésén túl - újabb rendszerû, pontos adagmennyiségek kijuttatására képes, egyenletesebben szóró konstrukciójú mûtrágyaszóró gépeket fejlesztettek ki. A termésveszteségek alakulása jelentős mértékben függ az alkalmazott mûtrágyaszóró gépek szórási pontosságtól.



A folyékony mûtrágyák kijuttatásnál szükséges a talajfelszín alá adagolni a tápanyagmennyiséget. Hiszen talajba juttatáskor a folyékony halmazállapotú N mûtrágyák ammóniává alakulnak, s az ammónia azonnal gáz halmazállapotúvá változik. Ezért a párolgási veszteségek meggátolására, valamint talajfizikai okokból 10-15 cm mélység alá érdemes a talajfelszín alá adagolni. A talaj által elnyelt ammónia mennyisége nagymértékben függ a talaj humusz- és nedvességtartalmától, mechanika összetételétől, illetve a talajba juttatás módjától és mélységétől. Az ammónia a talajban megkötődik, egy részét a növények közvetlenül hasznosítják, míg másik része a mikrokörnyezet hatására - komplex kémiai és fizikai folyamatok hatására - nitrátokká alakul (nitrifikáció), melyek a talajban mozgékonyabbak, mint a szilárd mûtrágya hatóanyag.

A mûtrágyaszórás technológiai alapkövetelményei



A mûtrágyaszórók alapvető feladata a mûtrágyák talajra, illetve talajba történő egyenletes kijuttatása. Ez akkor valósítható meg eredményesen, ha a mûtrágyák egyenletes kijuttatásának feltételeit biztosítjuk. A napjainkban használt leggyakoribb mûtrágyák - a szilárd és folyékony mûtrágyák - kijuttatásának egyenletességét jelentősen befolyásolják:

• az alkalmazott mûtrágya minőségi jellemzői,
• a mûtrágyaszóró gépek adagoló- és szórószerkezeti kialakítása,
• a mûtrágyaszórók üzemeltetési színvonala.

Mivel a mûtrágyák fizikai tulajdonságai jelentősen eltérőek, ezért a kijuttató gépeknek különböző fizikai jellemzőkkel rendelkező mûtrágyák széles választékát ki kell tudni szórni közel azonos munkaminőségi mutatók mellett. A gépek szempontjából a mûtrágyák főbb jellemzői a szemcseméret, a térfogattömeg, a nedvszívóképesség és a tapadóképesség.



A szilárd mûtrágyák közül különösen a kristályos, a por alakú és a szemcsés halmazállapotúak a külső környezeti tényezőktől (pl. nedvességtartalom, tárolási idő stb.) és az anyag tulajdonságaitól függően gyakorolhatnak alapvető változásokat a munkaminőségre. A folyékony mûtrágyák megjelenésével számos előny tapasztalható, ugyanakkor a gépesítési háttérfejlesztés jelentős beruházásokat igényel. Előnyként jelentkezik, hogy a nagytömegben történő kezelés csökkentheti a hatóanyag-egységre vetített kezelési költségeket, és lehetőséget nyújt a teljes munkafolyamat gépesítésére is. A folyékony mûtrágyák alkalmazásánál az előnyök folyamatosan jelentkeznek, hiszen agronómiai hatékonyságukat illetően egyenrangúak a szilárd mûtrágyákkal, az anyagmozgatásból adódó veszteségek minimálisra csökkenthetők. A talajba juttatás során a hatóanyag egyenletesebb eloszlása érhető el, mivel a folyadékok homogenitása jobb, hiszen nincs összetapadás, pontosabban adagolhatók és szórhatók.



A mûtrágyák egyenletes kijuttatását nagymértékben a szórógép konstrukciós megoldásai határozzák meg, bár szakszerûtlen üzemeltetéssel szintén munkaminőség romlást okozhatunk. A szórószerkezet mûszaki paramétereinek változtatásával, állításával jelentősen befolyásolhatjuk a szórás minőségét.



A tápanyagok nagyobb részét a talaj felszínére szórják ki, amely földi gépekkel és esetenként légi úton egyaránt elvégezhető. A szilárd tápanyagok, így a N-tartalmú mûtrágyák zömét - akár egymenetben, akár külön menetben végzik - a talajra szórják ki a kijuttató géptől függetlenül. A folyékony oldatban megjelenő tápanyagokat azonban más munkamûvelettel kapcsoltan (lazítás, magágykészítés, vetés, stb.) végzik, mikor az értékes tápanyagot a talajfelszín alá juttatják. Az 1. ábrán a szilárd halmazállapotú tápanyag-kijuttató gépek csoportosítása látható.

A mûtrágyaszórás gépeinek értékelése



A különféle mûtrágyaszóró gépek közül a kevésbé bonyolultak a mechanikus mûködésûek, ezen belül is a röpítőtárcsás mûtrágyaszórók. Az újabb fejlesztések és a szigorodó mûtrágya felhasználási előírások következtében a gyártók olyan új konstrukciójú gépeket állítottak elő, melyeknél a munkaszélességet jelentősen sikerült megnövelni (15-36 m), és a szórásegyenlőtlenség is töredékére csökkenthető (VE=5-10 %).



A mechanikus mûködésû, speciális szórószerkezetû lengőcsöves mûtrágyaszórók jellemzője, hogy a maximális munkaszélesség 15-18 m között változik VE=10-20 %-os keresztirányú szórásegyenlőtlenség mellett. Kisebb adagmennyiségek (~100 kg/ha) szórásakor a szórásegyenlőtlenség kedvezőbben alakul, míg apróbb szemcseszerkezetû mûtrágyák esetén a munkaszélességük 10-12 m-re csökken.



A pneumatikus rendszerû gépeknél a magasabb ár nincs arányban a kihasználtsággal, így az ár/használati érték viszonyszám nem térül meg a gazdálkodók számára. Ezért ezek a gépek kis számban terjedtek el nálunk. Munkaminőségi szempontból az osztott adagolású berendezések jobban megfelelnek a központi adagolású gépeknél. Vizsgálataink kimutatták, hogy az ilyen gépekkel elérhető keresztirányú szórásegyenlőtlenség VE=10-15 % között van, ami egyes gépeknél - különösen nagyobb kijuttatott adagmennyiségeknél - növekszik (VE>15 %). A szórásegyenlőtlenség kedvezőtlen alakulásában - elsősorban a nagyobb (18-24 m) munkaszélességû gépeknél - jelentős szerepet játszik a csillapítatlan szórókeret talajegyenlőtlenség hatására bekövetkező hullámzó mozgása. A pneumatikus rendszerû gépek tagadhatatlan előnye, hogy kevésbé érzékenyek a mûtrágya szemcseösszetételének változására, illetve a mûtrágya adagmennyiség beállításán kívül különösebb gépbeállítást nem igényelnek. Szórásképük, valamint az ebből adódó munkaminőségük megbízhatóbb. Ez azonban nem áll arányban a röpítőtárcsás gépekhez viszonyított 4-5-szörös beszerzési árukkal.



A gyakorlat ma nemcsak Magyarországon, de külföldön is a szemcsék röpítése elvén mûködő un. centrifugális rendszerû gépeit alkalmazza a legnagyobb számban. Ezek közül is a röpítőtárcsás mûtrágyaszóró gépek nagyarányú elterjedésüket sokrétû alkalmazhatóságuknak, egyszerû szerkezetüknek, csekély karbantartási igényüknek és nem utolsósorban kedvező áruknak köszönhették. Ezért e gépek alkalmazási területét és állítási lehetőségeit is bemutatjuk.

Kassai Zsolt

FVMMI GM Kht.