Az argentin mezőgazdaság hihetetlenül sokszínű, ugyanakkor kétarcú. Az ország méreteiből (2,8 millió négyzetkilométer) és elsősorban hatalmas észak-déli irányú kiterjedéséből, valamint domborzati sajátosságaiból (tengerszint – Andok gerince) adódóan gyakorlatilag minden klímaöv megtalálható a nedves trópusitól a sarkvidéki klímáig. Argentína jelentős része nem, vagy csak alig művelhető, illetve legfeljebb extenzív állattartásra használható (az ország közel fele sivatagos vagy félsivatagos). A 43 millió lakosú ország termelési potenciálja sokszorosan meghaladja az igényeket, akár jelenleg 400 millió ember élelmét termeli meg az ország mezőgazdasága.
Argentínában egymás mellett él az „agrobusiness” és a kistermelői gazdaságok sokasága, amely lényegesen más képet mutat az ország egyik vagy másik nagy régiójában. Buenos Aires tágabb vonzáskörzetében a birtokméretek sokkal kiegyenlítettebbek, mint az ország távolabbi vidékein, ahol a birtokméret jóval nagyobb szélsőségeket mutat. A vidéki népesség városokba özönlésének megindulása óta (1970-es évek) a birtokméret növekszik, a gazdaságok száma csökken, napjainkban mintegy 200 ezer gazdaság működik az országban.
A kilencvenes évek közepén (1995–97) az agrotechnikai és egy vele párhuzamosan végbemenő agro-ökonómiai forradalom alapvetően rajzolta át a mezőgazdaság „agrobusiness” ágát, szinte egyik napról a másikra majdhogynem általánossá vált a szántás nélküli művelés, ezzel párhuzamosan mind nagyobb arányú lett a bérmunkában végzett gépmunka, elsősorban a növényvédelem és betakarítás területén, valamint napi gyakorlat lett a biotechnológia eredményeinek alkalmazása. Napjainkban a gazdák által használt föld legalább felerészben bérlemény, míg a szemestermény-piac felfuttatásával és a felvásárlói szerződések általánossá válásával egyszerűbbé vált a termelés finanszírozása.
Az állami beavatkozás azonban nagyon komoly agrotechnikai problémát is generált a gabonapiacon-gabonaszektorban, nevezetesen a szója olyan arányban foglalja már el a vetésterületet (elsősorban a búza rovására), hogy lehetetlenné vált az okszerű vetésforgó biztosítása. A korábbi, mintegy ötmillió hektáros vetésterületen nagyjából 15 millió tonna búza termett, ebből a belső szükségletek fedezésére 5 millió tonna kellett. 10 millió kerülhetett volna exportra, ám a kormányzat 8 millió tonnában határozta meg a kivihető mennyiséget, emiatt jelentős belső túlkínálat jelentkezett, ami a belföldi árak csökkenését eredményezte. A másik tényező az exportra kivetett vám, ami a legtöbb mezőgazdasági termékre érvényes. A búza termésátlaga hektáronként 2,8-2,9 tonna, a gazdák jelentős része ráfizet, így érthető, hogy más termények, elsősorban a szója felé fordulnak. Ennek hatása már látható, a búza vetésterülete néhány év alatt 4-5 millió hektárra esett. A kormányzat deklarált célja az elmúlt időszakban a megduplázódott termelés további bővítése: a szemes termények esetében jelenleg 100–110 millió tonnát állítanak elő, a 2020-as kitűzött cél 150 millió tonna.
A probléma alapvetően az, hogy az országban 30 millió hektár szója van, búzából viszont alig 4-5 millió, kukoricából 3 millió. Ilyen arány mellett lehetetlen az optimális (vagy legalább ahhoz közeli) vetésforgót betartani, ez és az alkalmazott agrotechnika oda vezetett, hogy Argentínában 2005-ben megjelent az első glifozát-rezisztens gyomfaj, a fenyércirok (Sorghum halepense). Mára a lista már 13 fajt számlál, ebből 8 pázsitfűféle, öt pedig más családba tartozik.
Argentínában a kukorica nem kifejezetten jelentős kultúra (a vetésterület 2%-át foglalja el), de a világkereskedelemben a kukoricaexportjuk aránya 12%. A belső piacon értékesített kukorica 42%-a húsmarha-, 28,1%-a baromfi-, 15,9%-a tejelő szarvasmarha-takarmányként hasznosul. A no-till farming aránya meghaladja a 80%-ot, maga a növény pedig nemcsak a síkvidéki nagy gazdaságokban, hanem a hegyvidéki kistermelőknél is fontos szerepet tölt be a termesztésben. Argentínában a GMO-kukoricák termesztése engedélyezett, több glifozát, Lepidoptera és egyéb rezisztens fajta van köztermesztésben. A kukorica termesztési zónái nagyjából fedik a napraforgóét, de a vetésterület elsősorban a Buenos Aires-től nyugatra és délre található területeken koncentrálódik, illetve két kisebb északi, trópusi-szubtrópusi körzetben.
A napraforgó esetében öt nagy termesztő terület található az országban, elsősorban Buenos Airestől közvetlenül északra és délre található provinciákban. A legnagyobb termesztési körzet Buenos Airestől délkeletre található, itt a legjobbak a környezeti feltételek (csapadék, növényegészségügy) a kultúra számára. A 2015/16-os szezonban 1,45 millió hektáron tervezik a napraforgó termesztését.
A no-till művelés terjedését a vízkészletek megőrzésének elsődleges szándéka vezette, ám egyértelműen közgazdasági okok is közrejátszottak, hiszen kevesebb gépmunka kevesebb kiadással is jár. A víztakarékosság kellő agrotechnikával „csodákra képes” – tapasztalataik szerint húszezres tőszám mellett homokos talajon is eltérő a 7 t/ha-s kukoricatermés. A modern technológiák terjedését segíti a magas színvonalú agrárszakképzés is: az országban mintegy két tucat állami és öt magánintézményben folyik agrármérnök képzés. A gazdák egy részének nincs mérnöki diplomája, viszont gyakorlatilag mindenki alkalmaz mérnök szaktanácsadót.
Az országban 51,5 millió szarvasmarhát tartanak, a sertésállomány 5 millió, lóból 4 millió van, a juhállomány 16,5 millió. A tejtermelésre szakosodott gazdaságok száma 11 ezer.
Somogyi Norbert, Anton István, Megyery Szandra,
NAIK
A cikk szerzője: Somogyi Norbert
