Dr. Michéli Erika
Szent István Egyetem

A talajképző folyamatok társulásaira alapuló hazai genetikai osztályozás nagy hangsúlyt helyez az egyes folyamatok erősségére, illetve azok meghatározó jellegére, így igen jól kifejezi a talajok fejlődésének mikéntjét és a talajok fejlődési szintjét. 

A váztalajok főtípusába azokat a talajokat soroljuk, amelyekben a képződési folyamatokat kedvezőtlen tényezők korlátozzák. Ennek eredményeként csupán sekély felszíni átalakulási folyamatok játszódnak le. A köves sziklás és a kavicsos váztalajok, valamint a futóhomok és humuszos homoktalajok esetében az elsődleges korlátozó tényező a talajképző kőzet összetételéből származó lassú mállás, amely párosul a felszín folyamatos pusztulásával. A földes kopár talajok esetében a mállás előrehaladott, azonban domborzati és gyakran emberi hatásokra felszínük erőteljesen pusztul. A váztalajok emiatt gyenge tápanyag- és nedvességszolgáltató képességű, kevéssé fejlett talajok, melyek védelme a további pusztulástól elsősorban állandó növénytakaró biztosításával kívánatos.

A kőzethatású talajok főtípusába is sekély rétegű talajok tartoznak, azonban ezekben előrehaladottabb a fejlődés, elsősorban a talajréteg vastagsága, mélysége, és az erőteljes humuszosodás tekintetében. A felszíni talajszintek kiváló tulajdonságokkal rendelkezhetnek, azonban a közeli talajképző kőzet nagymértékben meghatározza e talajok kedvezőtlen, szélsőséges nedvességháztartását, és így termékenységét is. A rendzina talajok karbonátos tömör kőzeteken (mészkövön, dolomiton), a fekete nyiroktalajok kiömlési vulkáni kőzeteken (andeziten, bazalton, rioliton), míg a ranker talajok mélységi magmás, átalakult (metamorf), vagy más nem karbonátos, erősen szilikátos kőzeteken (grániton, homokkövön, kristályos palákon) alakulnak ki. Közös tulajdonságuk, hogy a sekély kőzet csekély vizet tud tárolni, a csapadékban gazdag időszakok dús növényzetét a csapadékszegény időszakok kietlensége követi. A humuszkarbonát talajok puha, erősen karbonátos kőzeteken (pl. márgás üledékeken) alakulnak ki és gyakran erodált karbonát-felhalmozódásos talajszintekkel jellemezhetők. E talajoknak sincs a humuszos szint alatt más, átalakult talajszintjük, azonban nedvességbefogadó és -tároló képességük a főtípus előbb felsorolt tagjainál kedvezőbb.

A barna erdőtalajok főtípusához tartozó talajok képződését elsősorban az éghajlati viszonyok, a fás növényállomány által termelt, az évente felszínre kerülő és humuszosodó avartömeg, valamint az azt elbontó, főként gombákból álló mikroflóra határozzák meg. A párolgás mértékét meghaladó csapadék következtében a talajoldat mozgása lefele irányul, amely áthalmozódási folyamatokat és a talaj erőteljes szintekre tagozódását eredményezi. A barnaföldekben csupán az oldható anyagok, főként a kalcium-karbonát lúgzódik a mélyebb szintekbe. Az agyagbemosódásos barna erdőtalajokban az apró agyagszemcsék levándorlásával a felszín közeli szintek szegényedése, gyenge savanyodása, mélyebben pedig az agyagdúsulási szint megjelenése válik jellemzővé. Abban az esetben, amikor agyagfelhalmozódás főként a homokos szövetű erdőtalajok esetében nem egy összefüggő talajszintben, hanem ismétlődő sávokban történik, kovárványos barna erdőtalajokról beszélünk. Amennyiben az agyagdúsulás olyan erőteljes, hogy az már gátolja a talajoldat mélybe szivárgását, pangóvizes barna erdőtalajok alakulnak ki. A kilúgzás előrehaladásával savanyú, nem podzolos barna erdőtalajok képződnek, ha pedig az elsavanyodást podzolosodás (az agyagásványok szétesése) is kíséri, podzolos barna erdőtalajok képződnek. A csernozjom talajok felé az átmenetet a kilúgzás és az erőteljes humuszosodási folyamatok együttes jelenlétével a csernozjom barna erdőtalajok képviselik.

A csernozjom talajok főtípusában azokat a talajokat egyesítjük, amelyekre a humuszanyagok felhalmozódása, a kedvező morzsalékos szerkezet kialakulása, valamint a kalciummal telített talajoldat kétirányú mozgása jellemző. Korábbi mezőségi talajok elnevezésük utal arra, hogy e talajok az ősi füves növénytakaró alatt bekövetkezett talajképződés eredményei. Elsősorban löszön vagy löszszerű üledékeken képződnek. Jellemzőjük az erőteljes biológiai keverés. A mészlepedékes csernozjom típus a Kárpát-medence sajátos egyensúlyi nedvességgazdálkodásához köthető, amelynek eredményként a kalciumkarbonát időszakosan oldódik, de nem mosódik mélyebb szintekbe, hanem a szárazabb időszakokban lepedék formájában kicsapódik. Az öntés csernozjom talajok régi folyóteraszok és az árterek talajai, amelyek az erőteljes humuszosodás mellett megőrizték rétegzettségüket. A réti csernozjom talajok mély fekvésű területekre jellemzőek, amelyekben mezőségi talajokra jellemző humuszfelhalmozódás mellett megjelennek a közeli talajvíz okozta időszakos levegőtlenség szürke és vörös rozsdás bélyegei. A kilúgzott csernozjom talajokra a kalcium-karbonátnak nagyobb mélységbe történő mosódása jellemző, így a felszín közelében nem található sem mészlepedék, sem más formában megjelenő karbonátfelhalmozódás.

A szikes talajok főtípusába tartozó talajok kialakulásában és tulajdonságaikban a vízben oldható sók döntő szerepet játszanak. Ezek részben a talajoldatban oldott állapotban, részben pedig a szilárd fázisban kristályos sók alakjában vannak jelen, vagy a nátrium- és magnézium-ionos formában a kolloidok felületén adszorbeálva található. A sók mennyisége, minősége és a talajszelvényben való eloszlása szabja meg a szikes talajok tulajdonságait és típusba sorolását. A szoloncsák talajokra a felszínen vagy a felszínközelben történő sófelhalmozódás jellemző. Mivel csak gyér sótűrő növényzet képes rajtuk megtelepedni,  gyengén humuszosak és a talajvíz okozta glejesedés mellett a talajképződés egyéb bélyegeit nem mutatják. A réti szolonyec talajokban a nátriumsók dominálnak és okoznak sajátos bélyegeket, melyek közül a lúgos kémhatás mellett az oszlopos szerkezetű felszín alatti szintek legszembetűnőbbek. A szoloncsák-szolonyec talajok átmenetet képeznek az előbb említett típusok között, míg a sztyeppesedő réti szolonyec talajok, a szikesedést okozó oldható sókat tartalmazó talajvíz süllyedése következtében, a mezőségi talajok fele mutatnak átmenetet.

A réti talajok főtípusába azokat a talajokat soroljuk, amelyek általában a táj mélyen fekvő, vízjárta területein találhatók és keletkezésükben az időszakos túlnedvesedés és levegőtlenség játszott nagy szerepet. Ennek következménye a szerves anyag igen sötét színű felhalmozódását és az ásványi részek redukcióját váltja ki. A típusos réti talajokra a mély, feketésszürke felszíni szint és annak a mélyebb szintekbe való hirtelen átmenete jellemző. A talajvízzel folyamatosan telített, redukált talajszint kékesszürke színnel, míg az időszakosan átszellőző réteg vörös rozsdás foltokkal jellemezhető. Gyakran jellemzi e talajokat karbonátok erőteljes felhalmozódása is, ami főként ágasbogas göbecsek formájában mutatkozik. A további típusok más főtípusokra jellemző átmeneti jellegek szerint különíthetők el. A szoloncsákos réti talajok az oldható sók, a szolonyeces réti talajok a nátrium felhalmozódása, az öntés réti talajok a rétegzettség, a lápos réti talajok a felszíni részlegesen lebomlott szerves szint, míg a csernozjom réti talajok a mezőségi talajokra jellemző nagy mennyiségű, jól humifikálódott szerves anyag alapján különülnek el.

A láptalajok főtípusába tartozó talajok vagy állandó vízborítás alatt képződtek, vagy az év nagyobb részében víz alatt állottak, és a vízborításmentes időszakokban is vízzel telítettek voltak. Az állandó vízhatás következményeként a vegetációt elsősorban vízi növényzet alkotja, ami a levegőtlen viszonyok között csak részlegesen bomlik el, vagyis tőzegesedik. A típusok besorolása a szerves talajanyag összetétele és mélysége, valamint az esetleges lecsapolás alapján történik. A mohaláptalajok magasan fekvő, hűvös, csapadékos területen képződnek és talajanyagukat elhalt, egymásra települt tőzegmohatelepek le nem bomlott anyaga alkotja. A rétláptalajok mélyen fekvő területek talajai. Anyagukat tőzeg, vagyis a le nem bomlott vízi növényzet rostjai, szövetei alkotják. A lecsapolt vagy telkesített láptalajok esetében mesterségesen vagy természetes módon süllyed a talajvíz szintje, így a bomlási folyamatok előrehaladottak. A növényi rostok eltűnésével kotusodik a tőzeg.

Folyóvizek, tavak üledékeinek és a lejtők hordalékainak talajképződési folyamatait az időszakonként megismétlődő áradások és az utánuk visszamaradó üledék, illetve az eróziós folyamatok által szállított talajrészek másodlagos lerakódásai gátolják. Szelvényeikben nincs szintekre tagolódás, az egyes rétegek közötti különbségek nem a talajképző folyamatok hatásaitól, hanem a folyók által lerakott üledéksor tulajdonságaitól és a lejtőn lehordott anyag összetételétől függenek. A nyers öntéstalajok fiatal üledékek talajai, melyekben a humuszosodás csekély mértékű, míg a humuszos öntéstalajok felszíne erőteljesen humuszosodott.

A genetikai osztályozás jól szemlélteti a talajok fejlődését, azonban gyakran nem ad elegendő, számszerű, a gyakorlat számára fontos információt talajainkról, megnehezítve az objektív osztályozási döntéseket és a nemzetközi megfeleltetést. Következő cikkünkben a diagnosztikus szemléletű nemzetközi osztályozási rendszerek és azok értékeinek hazai adaptálása kerül bemutatásra.

A talajért elkötelezett támogatói kör:

A TALAJEGYETEM korábbi részei:

• I. rész: TALAJFIZIKA I.
• II. rész: TALAJFIZIKA II.
• III. rész: TALAJFIZIKA III.
• IV. rész: Műtrágyák és kémiai talajtényezők hatása (savanyodás, tápelemek megkötődése, felvehetősége)
• V. rész: A talajerő-gazdálkodás tudományos és gyakorlati főbb összefüggései
• VI. rész: TALAJBIOLÓGIA I. – A talajélet felismerése, avagy mikor van szükség beavatkozásra?
• VII. rész: TALAJBIOLÓGIA II. – A talajélet napi, szezonális és évjárati ritmusa. A talaj egészsége, regenerálása. Mit tehetünk alacsony vagy rossz talajerő értékeknél?
• VIII. rész: Talajképző tényezők és folyamatok Magyarországon

A cikk szerzője: Dr. Michéli Erika