Lehet, hogy állat szinten csak grammokról vagy dekákról beszélünk, de ezek telepi szinten tonnákat és millió forintokat jelentenek. Ebben az időszakban kell a hízósertéseinknek megadnunk mindazt, amitől a maximális testtömeg gyarapodást és fajlagos mutatókat várhatjuk. Magas genetikai potenciállal rendelkező fajták esetében a hízósertések takarmányozásában különbséget tesznek az ártányok és a kocasüldők között. Ezzel teljesen egyet értek, mivel a kocasüldők napi takarmányfelvétele és testtömeg gyarapodása kisebb, viszont a színhús arány és a fajlagos takarmány felhasználás jobb, mint az ártányoké. Éppen ezért indokolt egy magasabb aminosav garnitúrájú hízótáp etetése kocasüldőkkel a maximális hozam érdekében (a kocasüldők sokkal érzékenyebben reagálnak az alacsony lizinre mint az ártányok - nagyobb mértékben romlanak a fajlagos mutatók). Az köztudott, hogy az ivari különbségek az életkor előrehaladtával nőnek, tulajdonképpen 25-30kg-os korig felesleges különbséget tennünk köztük. 30kg-os kor felett már pár százalékos eltérés jelentkezik mind a napi takarmányfelvétel, mind a testtömeg gyarapodás tekintetében. Ez a különbség elérheti a hízlalás végére a 15%-ot is.
Ezt a hízlalási periódust két fő szakaszra osztjuk, a 25-60kg közötti, és a 60-120kg-ig tartó időszak. A két szakasz között takarmányozástani szempontból óriási különbség van, tehát külön is kell kezelnünk. A sertéstelepek jó részében a 60kg-os kor az utóhizlaldába való áttelepítés ideje, tehát ekkor van lehetőség mind a klíma, mind a takarmányváltásra.
Most nézzük e két hizlalási súlycsoport igényeit és hízékonysági tulajdonságait:
25-60kg közötti időszak:
Ebben az időszakban az állataink takarmányozására mindenképp az ad libitum önetetőből történő mód indokolt. A fiatal hízósertések napi önkéntes takarmányfelvételét a napi emészthető energia felvétel vezérli (minél nagyobb a takarmány energia koncentrációja, a napi takarmányfelvétel annál kisebb). A másik korlátozó tényező, amelyet a receptúrák összeállításánál figyelembe kell vennünk a fiatal hízósertések korlátozott gyomor, illetve bél befogadó képességét. Ebből következően fiatal hízósertéseknél a takarmány energiakoncentrációját növelve csökken a takarmányfelvétel, viszont javul a takarmányértékesítés, és nő a testtömeg gyarapodás (ezért mondják, hogy a fiatal hízósertés még a zsírból is húst tud előállítani). Ne feledkezzünk meg a „szükséges rossz” rostról sem, ajánlatos ebben az időszakban 2-3% között tartani, mivel az alacsonyabb rosttartalom bélsárpangáshoz és kannibalizmushoz vezethet, a magasabb pedig rosszabb táplálóanyag emésztéshez. Rugaszkodjunk el a nyers fehérjébe vetett bizalmunktól, és forduljunk inkább az aminosavak felé. Ez egyrészt biztosabb támpontot ad, másrészt közelebb jár a valós és reális beltartalomhoz. Egy jó genetikai potenciállal rendelkező állomány esetén ebben a korban ne fukarkodjunk az aminosav bevitellel. A lizin és metionin (esetleg treonin és triptofán) egy részét szintetikus formában elégítsük ki a premixeken keresztül, különben a fehérjehordozókkal nagyon magas nyers fehérje értéket kapunk akkor, ha kielégítjük az elvárt aminosav szinteket (a sertés elsődleges limitáló aminosava a lizin, a másodlagos a treonin, harmadlagos a metionin!). Aminosav szintajánlástól most eltérnék, mert az Agro Napló előző számaiban már bemutattam ezeket.
60-115kg közötti időszak:
Befejező sertésekben az energia felvétel általában nem korlátozza a hússzövet gyarapodást. Az önkéntes takarmány felvétel általában több energiát biztosít, mint amennyi a fehérje beépülés maximalizálásához szükséges (tehát a hústömeg gyarapodást inkább a fehérje vezérli, és a befejező takarmányokat a napi aminosav felvétel alapján kell összeállítani). Sajnos azonban a hízó II. tápok nálunk nagy mennyiségben tartalmaznak kukoricát, és gabonákat. Viszont ezzel e tápok energia tartalma túl magas, tehát meghaladja a maximális fehérjebeépülés energiaigényét. Ennek következtében keletkezik a felesleges energiatartalomból zsír az állat szervezetében. Hogy ezt elkerüljük alkalmazhatjuk az adagolt etetést, amely egyértelmûen javítja a fajlagos takarmányfelhasználást és a szinhús kihozatalt, viszont rontja a testtömeggyarapodást és ezáltal növeli az elkészülési időt. Az ad libitum etetés a hízlalás késői fázisában a gyengébb genetikai potenciállal rendelkező állományok esetében vezet a gazdasági mutatók romlásához, főleg akkor ha egy gyenge aminosav garnitúra is párosul hozzá (megjegyzem hogy néhány magas genetikai paraméterekkel bíró hibrid esetében is tapasztalhatunk nagy mértékû szinhús kihozatal romlást a hízlalás teljes időtartama alatt fennálló ad libitum takarmányozás alkalmazásával).
Ha valaki el akar mélyedni a hízósertések takarmányozásában, és optimalizálni akarja a saját állománya takarmányadagját, annak mindenképp azt tudnám ajánlani, hogy a saját állománya genetikai potenciáljának a megismerésével kezdje. Ha tudjuk, hogy mit tud az állomány, és hogy reagál a takarmány beltartalmának változására, csak utána kezdhetjük el a receptúra módosítást. Sajnos az utóbbi időben elterjedt nálunk még egy kritérium, amit sajnos figyelembe kell venni - mi az, amit és amilyen minőséget megfizet a piac. Erről itt most nem szeretnék véleményt alkotni, mivel ez sokszor ellentmond az ésszerû takarmányozásnak. A pontos aminosav szintek beállításához a szakirodalomban számos adatot találunk mind az ideális fehérjére, mind az optimális bruttó aminosavak, mind az ileálisan emészthető aminosavak, és mind az optimális lizin:ME arány tekintetében. Én most itt csak az utolsóról szeretnék egy pár szót szólni. Csak most kezd bejönni a gyakorlatba a lizin (bruttó és ileális) tartalomhoz viszonyított ME, amely visszautal az előző okfejtésemre, miszerint fontos folyamatosan figyelemmel kísérnünk a tápjaink energia tartalmát. Az első szakaszban a legnagyobb hiba a lizintartalomhoz viszonyított alacsony energia tartalom lehet, míg a második szakaszban a lizinhez viszonyított magas energiatartalom. Az első a maximális testtömeggyarapodás kihasználatlanságához, míg a második túlzott zsírképződéshez vezet.
Muzsek András