Köles

(Panicum miliaceum L.)

A termesztett köles Janus-arcúságával példa nélküli résztvevője szántóföldi növénytermesztésünknek. Egyfelől „kivadulva” néhány fajtestvérével együtt (P. capillare L., P. ruderale Kitag stb.) az elmúlt 50–60 évben a veszélyes gyomnövények közé küzdötte fel magát, másfelől értékes tulajdonságokat hordozó kultúrfaj. A következőkben a köles hasznosságáról és termesztésének főbb elemeiről lesz szó. 

A Közép-Ázsiából származó fajt már a neolitikum embere ismerte, a népvándorlások nyomán terjedt el és a szőlő klímazónájában élő földművelő népek vették termesztésbe. Európába úgy tudjuk a kelták révén került. A Kárpát-medencében honfoglaló őseink már a termesztett változatokkal ismerkedhettek. Hazai termesztése a XX. század 40-es évekig számottevő volt, pl. az 1920-as években még 10–12 ezer hektáron ter-
mesztették és 5–6 ezer tonnát exportáltak évente. Ma a legnagyobb területen Kínában találkozhatunk a fajjal, nálunk a jelenlegi vetésterület ritkán haladja meg az 5000 hektárt, pedig jó néhány tulajdonsága figyelemre méltó.

Sokoldalú hasznossága közül kiemelkedik a szemtermés értéke, ami kiváló baromfi- és madáreleség, hántolva, lisztként, daraként élelmiszer alapanyag (a faj egyik ragadványneve: kásaköles). Újabban a paleolit táplálkozás előnyeit hirdetők javasolják felvenni étrendünkbe, mert a benne lévő szénhidrátok az emésztés során lúgosan hidrolizálnak. Nem véletlen, hogy az üzletekben egyre gyakrabban találkozni pl. extrudált kölesgolyóval. Ezenkívül a szesz- és a keményítőgyártásnak is egyik alapanyaga. A kölesliszt kb. 30%-ig keverhető a kenyérnek való liszthez, a hántolt köles pedig a reformkonyha rizs- és tarhonyapótlója. A nyers, 13–14% vizet tartalmazó köles Hl-tömege a betakarítási érettségtől függően 65–80 kg (a 74 kg a jó minőség fokmérője), a malomipari hántolásnál kb. 33–35% a veszteség. Nem elhanyagolható a szalma értéke sem, mivel a termés zöldszáron érik. A köles szalma-, takarmányként a legjobb a gabonafélék között.

A köles nemzetség (G. Panicum) a Poaceae családot mintegy 550 fajjal gazdagítja. Az egynyári fajokon kívül vannak évelők és tarackosak is közöttük (szerencsére ilyenek még nálunk nem gyomosítanak). Újabban az egyévesek közül, mint behurcoltak (USA), megjelent a P. bergii és a
P. philadelphicum. A termesztett köles részben öntermékenyülő, bokrosodásra hajlamos (3-4 hajtás közül kb. kettőn képződik termés), buga virágzatában sok szemtermést fejlesztő, alapvetően a gabonafélékre jellemző botanikai felépítésű növény. A P. miliaceum, mint közönséges, v. termesztett köles további varietasokba a buga alakja és a szemtermés színe szerint sorolható. Ez utóbbit a szemre szorosan tapadó toklászok (ezért hántolják) színe adja. Így a következő változatokat különböztetjük meg a buga alakja szerint:

• P. m. var. effesum (hosszú bugaágak, laza buga),
• P. m. var. contractum (rövid bugaágak, zászlós buga állás),
• P. m. var. compactum (tömött buga).


A szemtermés színe szerint:

• P. m. var. album (fehér),
• P. m. var. grieseum (szürke),
• P. m. var. luteum (sárga),
• P. m. var. rubrum (piros).

Minél világosabb a szemtermés színe, annál hosszabb tenyészidejű a változat.

A termesztett köles szemtermésének emt-je 4–6 g, fiziológiai érést követően azonnal csíraképes, amit a talajban 8–10 évig is megőriz (vetésváltás, gyomosító hatás).

Fiziológiai sajátosságaiból a következők emelendők ki. Kiválóan hasznosítja a szoláris energiát (C4 típusú). Rövid tenyészidejű, 80–95 nap alatt termést ad (a sötétebb szemtermésű változatok termése kisebb, de igénytelenebbek). Alapvetően rövid nappalos, v. nappal közömbös a faj. Melegigényes, a csírázáshoz min. 12°C-t igényel, a negatív hőmérsékleti értékektől elpusztul. Vízigényességéről megoszlanak a vélemények.
HD (heat and drought) tűrőképességéről vallott különböző nézetek valószínűleg a régiónként kialakult spontán változatok viselkedésével függnek össze. Kiváló a kompetíciós képessége és az ökoplaszticitása. Amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy szinte az ország minden táján képes a viszonylag zárt kukoricaállományokban is megélni. A legtöbb talajtípusokon (5,7–8,0 pH között) termeszthető.

Termesztéstechnológiájának alapvetései a következők. Elsősorban a kettőstermesztésbe illeszthető másodnövény. Korán lekerülő elővetemények (zöldborsó, primőr burgonya, őszi káposztarepce, őszi árpa, őszi zöldtakarmány keverékek stb.) után május 10-től július első dekádjáig vethető. Gyep-, évelő pillangósok, törés, erdőirtás is lehet az „elővetemény”, de alkalmas kipusztult őszi vetések és tavaszig vízjárta területek hasznosítására is. Köles után tavaszi vetésű kultúra következhet, kivétel (2 évig) az árukukorica és a tavaszi kalászosok. Jó, vagy közepes ellátottságú területen megelégszik az előveteménytől visszamaradt tápanyagokkal. Nagyobb terméshez a Pro Planta rendszer N 29 + P2O5 8 + K2O 36 kg/ha hatóanyagot javasol.

Talajművelésének alapelvei: kevés számú, sekély művelettel ülepedett magágyat kell létrehozni, hogy gyors, robbanásszerű legyen a kelés (régi szólásmód: „jól kelt a kölese” – azaz, jó kedve van a gazdának).

A jelenlegi nagyobb területre is elegendő választékot kínál a 2013. évi Nemzeti Fajtajegyzékben szereplő 8 fajta. Amennyiben a vetőmag nem csávázott, ajánlott legalább üszögfertőzés megelőzésére vetés előtt csávázni.

A köles apró magját két henger közé, 2-3 cm-nél nem mélyebbre ajánlatos vetni. Többnyire gabona sortávolságra vessük, de a szórva vető gépek is jó munkát végeznek. A vetési norma 800 cs/m2 körüli legyen, amit a vetőanyag minőségétől függően 43–47 kg/ha vetőmaggal biztosíthatunk.

A köles különleges ápolást nem igényel, a kezdeti fejlődést veszélyeztető kétszikű gyomokat az állomány 12–15 cm-es magasságáig 1-2-szeri könnyű fogasolással, vagy gyomfésűvel gyéríthetjük.

A köles a fajtától és a termőhelytől függően a keléstől számított 85–95 nap múlva aratható. Zöld száron érik, ami az anyabugán kezdődik, az 1-2 sarjbugában a szemek ilyenkor még a viaszérés kezdetén vannak. Ha az anyabuga középső harmadában a szemek kemények, lisztesek, meg kell kezdeni az egy menetes kombájnos betakarítást, mert ezt követően már nagy a pergési veszteség és jelentős lehet a madárkár is. A nyers termést előtisztítás után vagy mesterségesen kell szárítani max. 30–35°-on, vagy pár cm-es rétegben folyamatos kíméletes forgatással lehet elérni az ún. légszáraz (13,0–13,5% nedvességtartalom) állapotot. A kétmenetes betakarítás csak kivételesen, nagyon egyenlőtlenül érő állománynál indokolt, mert az időjárási kockázat már kora ősszel is nagy (eső, köd, lehülés). A nyers, előtisztított, száraz szemtermés kicsi, ha nem éri el az 1,5 t/ha-t, közepes, ha 1,5–2,0 t/ha, jó termésről 2,0 t/ha-tól beszélhetünk, ettől érvényes a másik szólásmondás: „fizet, mint a köles”.
A szalmatermés 1,2–1,5-szerese a magtermésnek.

Pohánka

(Fagopyrum esculentum L.)

Tájegységenként használatos szinonim nevei: hajdina, tatárka, kariska.
A termesztett pohánka származási helye nem tisztázott. Abban egyezőek a vélemények, hogy Kínában vált már több ezer éve kultúrnövénnyé. Európában a selyemutat használók hozták. Ma a világon kb. 2,5–2,8 millió hektáron termesztik, aminek 2/3-a Kínában és Oroszországban van. Nyugat-Európa több országában is megtalálható kisebb területen. Ausztriában (Buchweizensuppe) és nálunk is többcélú a termesztése, főzeléknövényként csak az indiai szubkontinensen hasznosítják.

Nálunk magnak, zöldtrágyának, kivételesen zöldtakarmánynak termesztik zömmel a Dunántúl déli- és nyugati tájain. Főbb beltartalmi értékeit a táblázat mutatja. Magja „megkoptatva”, darálva hurkatöltelék, lisztté őrölve tésztafélék alapanyaga (rozsos-pohánkás kenyér, hajdinás baguett). A magban lévő flavonidok, a purin (P-vitamin) élettanilag hasznosak. A mag a baromfiak kivételével szintén csak hántolva abraktakarmány, mert a héj festékanyagai bőrgyulladást okozhatnak (fagopirizmus). A hántolási veszteség jelentős, általában 30%.

A zöld pohánka kiváló zöldtrágya, de csak feltételes zöldtakarmány, az állatok szoktatása után, főként ízletesebb zöld anyagokkal (repce, bíborhere) keverve fogyasztják el. Virágzata kiváló méhlegelő, amit fokoz hosszú virítási (3 hét is lehet) ideje, olyankor, amikor már számottevő nektárforrás nincs.

A pohánka botanikai és fiziológiai tulajdonságai dióhéjban a következők. Alaktana a keserűfűfélékre jellemző, idegen megtermékenyülő, rövid tenyészidejű növény. Három élű makkocskának nevezett termése fehér-piros színű bogernyő virágzatából fejlődik és színe szürkés-barnás, emt-je 17–25 g, átlag 20 g. Melegigényes, a fagyokat nem tűri, fakultatív rövidnappalos növény, keléstől 43–48. napra már virágzik, magtermését 70–75 nap alatt megérleli.

Dr. Késmárki István

Pohánka a gyakorlatban

A pohánka szinte minden talajon termeszthető, lazább szerkezetű talajok jobban megfelelnek az igényeinek, ha csapadékban nincs hiány, homokon is eredményesen termeszthető. Gyenge talajoknál a hektáronkénti 50–60 kg foszfort, káliumot meghálálja.

Rövid tenyészideje miatt az északi hegyvidéken is jól termeszthető, gazdasági jelentősége a faj „igénytelenségében” és rövid tenyész-
idejében rejlik. A pohánkára termesztésben tökéletesen alkalmazható a gabonatermesztés teljes gépsora. A vetéstől (május 10. és július 15. között) a betakarításig ugyanazok az eszközök használhatók, mint az őszi búzánál.

Vetés után egy héten belül kikel, gyomirtással nagy ritkán kell foglalkozni, mivel a pohánka kultúra nagyon dús, a gyors növekedésével a gyomokat elnyomja. Az ötödik héttől az aratásig folyamatosan virágzik, virágzatát a főszáron vagy az oldalágak végén fejleszti. Vízigénye nem nagy, de a növekedéshez egyenletes vízelosztást igényel.

A pohánka autosteril növény. Nincs önbeporzás. A beporzást a rovarok végzik (méhek, poszméhek). A pohánka igen jó mézelő növény, a bő nektárkiválasztás és hosszú virágzási idő miatt kedvelt méhlegelő. A pohánka tenyészideje 110–130 nap, így a vetés után kb. 4 hónappal el kell kezdeni a betakarítást, addigra már a magvak legnagyobb része beérett, megszürkült. Ilyenkor a pohánka szára még nedvdús, gyakran még nyíló virágok is találhatók a növényen, de a szár már vörösödik és a felső levelek is lehullnak. Semmilyen érésserkentő szert nem szabad alkalmazni. Meglehetősen edzett növény, kórokozói, kártevői elhanyagolhatók, ezért növényvédelmet gyakorlatilag nem igényel.

A SATU Kft. 10 éve foglalkozik termeltetéssel.
A pohánka termeltetése integrált termelési rendszerben történik, mert tisztítása, szárítása komoly hozzáértést igényel. A Kft. 1995-ben 220 hektáron, míg 2010-ben 1200 hektár területen termeltetett pohánkát Zala, Veszprém, Nógrád, Csongrád, Fejér, Tolna, Somogy megyékben. Sikerült fellelni és beszerezni a termelők részére a legkorszerűbb pohánka fajták vetőmagjait, a termelés teljes egészében exportra kerül.

A korszerű élelmiszerek terjedése kapcsán kedvező tápanyag-összetételének köszönhetően a pohánkát újra felfedezték, népszerűségének oka, hogy fogyasztásának számtalan élettani és gyógyhatása van. Kiváló tulajdonsága, hogy még azok is fogyaszthatják, akik más gabonafélékre érzékenyek, lisztallergiában szenvednek. Napjainkban a pohánkát nem csak hagyományos formájában használják, hanem a pohánkalisztből kenyeret, süteményeket készítenek, sőt sört és whiskyt is gyártanak belőle.

Magyarországon azért is sikeres a pohánka termesztése, mert jól illeszthető a növényter-
mesztés struktúrájába, fővetésben és másodvetésben is kis odafigyeléssel sikeresen termeszthető.

dr. Sághi Zoltán

SATU Kft.

A cikk szerzője: Dr. Késmárki István