A „Helyes Gazdálkodási Gyakorlat” előírásai szerint a szántóföldi növénytermesztésen belül alapfeltétel a monokultúrás termesztés elkerülése, illetve legalább minden öt éven belül egy alkalommal pillangós virágú növények termesztése. Bízva abban, hogy a jó magyar szokástól eltérően ez esetben nem mindent az utolsó pillanatban teljesítünk, már most érdemes foglalkozni az ésszerû vetésváltási alternatívák kidolgozásával, már csak azért is, mert nem elég csak valamit megtermelni, annak jó hasznosítási és hasznosulási hátterét is létre kell hozni.

A pillangós virágú növények fajköre változatos. Szerencsére a termesztés feltételrendszerében alapvető szerepet játszó fajták száma ma még jó ellátottságra vall, bár a 2004. évi Nemzeti Fajtajegyzékben szereplő fajták száma a 2001. évihez képest 20 db-bal csökkent (1. táblázat). Kedvezőtlen a hazai fajták számának és részarányának csökkenése is, s egyenlőre kiszámíthatatlan, hogy a fajták nagy részét érintő 2007-ben esedékes állami elismerésük megszûnte milyen további hazai nemesítésû fajtaszám csökkenéshez fog vezetni. A hazai nemesítésû és fenntartású fajták számarányának megőrzése azért is indokolt, mert a pillangós virágú növények fajkörébe tartozó fajták ökológiai plaszticitása összességében jóval elmarad más nagyobb területen is vetett szántóföldi növényfajok ezirányú tulajdonságához viszonyítva (pl. kukorica, napraforgó, őszi búza).

A faj- és fajtaszám változása nem tükrözi a tényleges termesztési gyakorlatot sem. A táblázatban szereplő fajok közül többnek az évenkénti vetésterülete nem éri el a 100 hektárt sem, s a termesztés nagyobbrészt a lucernára, borsóra és szójára alapozódik. A nyolcvanas évek végén meghirdetett fehérjeprogramhoz hatására kialakult vetésterületekhez képest nagyon nagymértékben csökkent szinte minden pillangósvirágú növény vetésterülete (pl. a lucernáé a 400 ezer hektárról 200-240 ezer hektárra, a szójáé a 66 ezer hektárról 10 ezer ha-ra, a borsóé a 157 662 ha-ról 55‑70 000 hektárra, a lóbabé a 15-18 000 ha-ról 200 hektárra). A jelenlegi helyzet tárgyilagos értékelésekor azt is számításba kell venni, hogy a fajták termőképessége a kisszámú új fajta elismerése miatt is - más kultúrákhoz viszonyítva  - az utóbbi években lényegesen nem sokat növekedett.

1. táblázat

A Nemzeti Fajtajegyzékben szereplő fajták száma 2001. és 2004. években

 A hüvelyes növények termeszthetőségi területét tekintve nálunk az első helyen a borsó található. A korábbi években végzett felmérések szerint az erre a célra ökológiailag alkalmas terület nagysága eléri az 1,15 millió ha-t. A szélsőséges talajadottságú táblák kivételével e növényfaj szinte minden területen sikeresen termeszthető. Konzervipari feldolgozás céljára vetve a fajták zöldhozama eléri a 4,5‑7,5 t/ha-t, szárazborsóként aratva fajtától és évjárattól függően 2,3‑4,6 t/ha közötti termésszinttel lehet kalkulálni. A hasznosításként még számításba vehető zöldtakarmányozás mára szinte csak a magángazdaságokba szorult vissza, s bár kiváló széna készíthető belőle, ezirányú használata unikumnak számít. Jó-közepes termésszint mellett a szárazanyagra átszámított fehérjetartalma eléri a 22-26%-ot, így hektáronként 600-800 kg fehérjeterméssel lehet számolni - kedvező aminosav-összetétel mellett. Magtermése közvetlenül takarmányozható, szemben a szójával, semmiféle előkezelést nem igényel.

A hüvelyesek között a vetésterületét tekintve hazai viszonylatban második helyen a szója található. A szója a borsónál, illetve a lóbabnál már igényesebb kultúra, emiatt csak a legjobb talajadottságú, párás, nyirkos fekvésû táblákon termesszük. Hektáronkénti magtermése országos átlagban 2 tonna körül ingadozik, de az érési idő tekintetében 4 fajtacsoportra osztott fajták terméseredményei között akár 60-80%-os különbség is kialakulhat egy-egy régióban. A fajták 40%-os – átlagos - fehérjetartalmával számolva az egy hektáron megtermelhető fehérje mennyisége 800 kg körüli. Nálunk a szójaolajgyártásnak nincs hagyománya, pedig e növényfaj 20%-os olajtartalma szintén kiváló hasznosítási lehetőséget teremthetne. A préselés után visszamaradt pogácsa már közvetlen takarmányozható, szemben a teljes értékû mag előkezelés-igényével.

A lóbabtermesztés korábbi évekhez viszonyított elhanyagoltsága részben e növényfaj kismértékû termésstabilitásával magyarázható, illetve azzal, hogy a szójához hasonló a termelők idegenkednek az új indításával. Összefügg a kisebb vetésterületigény a takarmánykeverő üzemek azon igyekezetével és gyakorlatával, hogy a tápok összetételét a felhasznált fehérjenövények körét illetően nem változtatják meg, vagy legalábbis nem szívesen teszik azt. Pedig a lóbab fajták fehérjetartalma is elérheti a 26-28%-ot, magtermésük kedvező évjáratban a 4,5 t/ha-t, azonban kedvezőtlen viszonyok (csapadékszegény, aszályos időszakokban a magtermés ugyanazon fajtával 1,5 t/ha is lehet. A lóbab vetéséhez leginkább alkalmas területek elhelyezkedését az 1. ábra mutatja be.

 A talaj típusa alapján a lóbab termesztésére legalkalmasabb területek (Bódis 1983 nyomán)

1. ábra

S ha már a bevezetőben említett vetésváltási kényszert is figyelembe vesszük, érdemes e növényfajok előveteményszerepének tisztázása is, már csak azért is, mert az ismertetett 3 növényfaj előveteményértéke korántsem azonos. Az őszi vetésû növények előtt a legjobb előveteményértékû a borsó (korán lekerül, adott termesztési régióban öntözött körülmények között még másodnövénytermesztés is végrehajtható utána). A borsó jó előveteményértékét a lóbab követi, majd a sorban az utolsó helyen a szója található. Ez utóbbi növényfaj esetében e tulajdonság megítélésénél a fajta érési idejének szerepe van, hiszen a közép-, vagy későérésû fajták az ország északi részében csak szeptember végére, október elejére érnek be. A borsó kedvező előveteményértékét az is alátámasztja, hogy a gyökérgümői által megkötött és a talajban visszahagyott, könnyen felvehető nitrogén mennyisége hatóanyagértéken számítva 50-70 kg-ot is elérhet 1 hektáron. Csak ez a N-mennyiség 3 t búzatermés nitrogén-tápanyagigényével egyenértékû, ami már önmagában is figyelemre méltó szempont - a mai mûtrágya-hatóanyagárakkal számolva. A lóbab és a szója légkörből való nitrogénmegkötő-képessége eléri a borsóét, azonban e fajok vízigénye a borsóéhoz képest fokozottabb, a szója a vízigényét tekintve már-már talajzsaroló növénynek is nevezhető. Száraz évjáratokban emiatt még a korai éréscsoportú szója fajták után sem lehet optimális feltételeket biztosítani az azt követő őszi kalászosok vetése számára.

A felmérések szerint 400 ezer ha olyan szántóterülettel rendelkezünk, mely a talajok adottságai alapján kedvező lehet szójatermesztésre. Az országban 300 ezer ha olyan termőterület van, amely a klimatikus adottságok alapján a sikeres szójatermesztés minden feltételét kielégíti. A termőtájak minősítését Kurnik E. és Szabó L. alapján az 2. ábra mutatja be.

2. ábra

Szójatermő tájak értékelése (forrás: Kurnik E. - Szabó L. 1987.)

A szója termesztésének fokozása mellett is több érv lenne felsorolható. Ezekkel részletesebben e lap augusztusi számában már foglalkoztunk.

Az étkezési és abrakhüvelyes növények termeszthetőségét nagymértékben elősegíti az, hogy termesztésük eszközrendszere – legalábbis a különleges igényeket támasztó fajtákat kivéve - a kalászosok termesztésénél is használtakkal megegyezik. A tőlük való idegenkedést ez tehát nem indokolhatja. A termesztés integráltsága azonban már akadályozó tényező lehet, s egy-két nagyobb Rt. kivételével ezek az integrátori munkák már nem is kezdődtek meg újra a rendszerváltást követő években. Az EU térségi, minél nagyobb arányú önellátásra való törekvései nálunk is indokolttá tennék, hogy komolyabban foglalkozzunk e kérdéssel, azzal, hogy az állattartó gazdaságok legalább a saját maguk által felhasznált fehérjeforrást állítsák elő, ha kell az általuk létrehozott szerveződésben.

Befejezésül a borsótermesztés 2004. évi kísérleti eredményei közül 2 táblázatot ismertetünk. A 2. táblázatban a Mosonmagyaróváron folytatott kísérlet eredményeit közöljük, ahol a fajták betakarításkori nedvességtartamát, illetve az átlagos növényállománymagasságot, valamint az állománystabilitási értéket is megadjuk fajtánként. A 3. táblázatban az ezévi eredményekkel kiegészített, a korábbi évek kísérleti adatait is magában foglaló eredményeinket ismertetjük, s felhívjuk a figyelmet e lap februári számában e témában megjelent publikációnkra. A csapadékosabb és hûvösebb időjárás hatására ebben az évben a magtermések elérték az 1999. évi termésszintet. A március-június havi csapadékösszegek, melyek alapvetően a termés nagyságát meghatározzák, ebben az évben 268,8 mm-t, 1999-ben 230,7 mm-t tettek ki. Az idei év maghozama közel másfélszerese a 2003. évinek, amikoris az ismertetett ciklusban mindösszesen 144,5 mm eső esett.

2. táblázat

Étkezési szárazborsó fajták vizsgálati eredményei (Mosonmagyaróvár, 2004)

3. táblázat

Borsó fajtakísérleti eredmények (Mosonmagyaróvár, 1999-2004.)

Bódis L.: 1983. Az abrakhüvelyesek termesztése. Mezőgazdasági kiadó. Budapest. 241.

Kurnik E. ‑ Szabó L.: 1987. A szója. Kultúrflóra 58. Akad. Kiadó Bp. 243.

A cikk szerzője: Dr. Kajdi Ferenc állomásvezető