Az elővetemény betakarítása és az őszi vetés közötti időszakban végzett talajmûvelés is az előző hármas tagolásnak megfelelően, különböző technológiai variációkban végezhető el. Az elővetemény betakarítása és az őszi vetés közötti időszakban végzett talajmûvelés is az előző hármas tagolásnak megfelelően, különböző technológiai variációkban végezhető el.

A talajelőkészítés általános ismertetése
A talajmûvelési technológiák az egyes talaj-előkészítési eljárásokat és az ezek során alkalmazható eszközöket/munkagéprendszert foglalják egységbe. Az adott talajmûvelési technológiában alkalmazni kívánt munkamûveleteket a növények igénye alapján, mindig a termőhelyi adottságokhoz igazodóan, azaz a természeti, agrotechnikai és üzemeltetési viszonyok figyelembevételével kell kiválasztani.

Különösen fontos szerepe van a termelési folyamat sikeres megvalósításában az éghajlatnak. A periodikusan vagy rendszertelenül váltakozó aszályos, illetve túlzottan csapadékos években egyaránt, a legmegfelelőbb talaj-előkészítéssel kell gondoskodni a termőföld vízkészletének megőrzéséről, a lehullott csapadék helyben tartásáról, illetve a szükségesnél nagyobb mértékû párologtatásáról, valamint a talajban történő vízmozgásokról. Megállapítható tehát, hogy a talajmûvelés egyik legfontosabb feladata a természeti viszonyokhoz igazodóan az ún. vízháztartás ésszerû kezelése.

Az agrotechnikai követelmények közül elsődlegesen kell számolni a termesztett növény ökológiai igényeinek kielégítésével, termelési sorrendjükkel (vetésforgó) és a mindenkori talajviszonyokkal. A mûvelésre kiválasztott talaj kötöttsége, a termőréteg vastagsága és szerkezeti képe, a talaj besorolási típusa, s ezen belül fizikai és kémiai jellemzői döntő hatással bírnak a talajmûvelési rendszer egészére vonatkozóan. Napjainkban növekvő jelentőségû a szerves- és mûtrágya-ellátás, amelynek minőségi megoldása tartamhatásában is jelentőséggel bír a célszerû talajmûvelés kialakításában.
Az üzemeltetési viszonyok közül döntő jelentőségû a gazdaság táblaszerkezete, azok egymással történő kapcsolódása, valamint az erő- és munkagépállomány.

A technológia géprendszerének összeállítását a következő fontosabb tényezők határozzák meg:

• erőgépek típusa, darabszáma, univerzális alkalmazhatósága;
• talajmûvelő gépek típusai, kihasználtságuk;
• gépkapcsolások, gépkombinációk;
• üzemelési módok, mûvelet-összevonás, illetve -elhagyás.

A technológia elemeinek összeállításánál döntő szerep jut az erőgép-állománynak. Ennek szakmai és beruházáspolitikai jelentősége, ill. kihatása is van, mivel többcélú alkalmazhatóságuk más technológiai folyamatokban is jól érvényesíthető. Így egyértelmûsíthető az is, hogy az erőgép motorteljesítmény-nagysága, illetve vonóképessége döntő mértékben meghatározhatja a kiválasztandó talajmûvelő gépek típusát, s ezen belül is például szélességi méretét. Az ún. energetikai optimum célzatú gépkapcsolásoknál mindig törekedni kell arra, hogy a vontatási teljesítmény hasznosulása a munkasebesség növelésével arányosan váljék a legkedvezőbbé. A modern erőátviteli rendszerû és nagy motorrugalmasságú erőgépek döntő többségénél a vontatási teljesítmény-kihasználás optimuma 9–14 km/h munkasebesség-határok közé tehető. Ezen intervallum biztosítja a különböző talajmûvelő szerszámok agrotechnikai sebességigényéhez való jó igazodást is. A kapcsolat jellemzésére használt munkasebesség-vontatási teljesítmény hasznosulás diagrammok azt mutatják, hogy 90%-os teljesítmény kihasználás esetén – amely érték az üzemeltetés során még jó hatásfokúnak és elfogadottnak tekinthető – a sebességhatárok kiszélesednek, és így az üzemeltetés kritériumai csökkenthetők.

Mint az előzőekből látható, a mûvelőeszközök oldaláról az optimális munkasebességet bizonyos agrotechnikai követelmények határozzák meg. Ez lényegében azt jelenti, hogy a kialakított mûvelőelem mérete, alakja, tömege, hajtásrendszere stb. az adott optimumérték, vagy az azt szûken határoló sebességtartományban biztosítja a jó munkaminőséget.

A különböző motorteljesítményû erőgépekhez alkalmazható talaj-előkészítő gépek, ún. agrotechnikai munkasebesség-tartományát az alábbiakban lehet determinálni:

• ágy- és váltvaforgató ekék 6–12 km/h
• középmélylazítók  6–10 km/h
• tárcsásboronák   6–10 km/h
• magágykészítő gépek  8–14 km/h

Fentiek figyelembevételével megállapítható, hogy egy erő-munkagép kapcsolat energetikai szempontból akkor optimális, ha az adott munkasebességû mûveletnél a vontatott eszköz teljesítményigénye megegyezik a traktor által leadott vontatási teljesítmény-nagysággal.

Az ettől eltérő, azaz túlzottan nagy, esetleg kedvezőtlenül alacsony vonóerő-igény a rossz hatásfokú teljesítmény kihasználás mellett egyéb hátrányokat is jelent. Ezek a hátrányok döntően agronómiai jellegûek: a mûvelőszerszámok túlzott/nem megfelelő munkamélységben dolgoznak, s e két beállítás kedvezőtlen munkaminőségû kihatása mellett a traktor terhelése is aránytalan, ami a későbbiekben jelentős szervizköltségû meghibásodásokhoz vezethet.

A gépcsoportok maximális üzemeltetési sebességét az ergonómiai tényezők mellett döntő mértékben a talajban dolgozó mûvelőelem geometriai kialakítása szabja meg, illetve határolja le. A már ismertetett felső – munkasebesség – határértékeket nem célszerû túllépni, mert az egyértelmûen a munkaminőség romlásával, a vontatási ellenállás intenzív növekedésével és az egyenetlen talajokon történő kedvezőtlen mûszaki-üzembiztossági kihatásokkal járhat. Az üzemeltetőket a nagyobb területteljesítmény elérésével párhuzamos munkabérek ösztönzik az ergonómiailag kritikus felső határok elérésére, amelyekre természetesen egyes esetekben (optimális gépkapcsolat, kedvező talajfelszín-adottságok) azért lehetőség van.

Az üzemeltetés lényeges szerepet játszik továbbá a gépcsoportok energetikai kapcsolásán túl – figyelembe véve a hidraulikai és geometriai illeszthetőséget – a helyes üzemeltetési mód kiválasztásában. Ezek közé tartozik a vetésirányhoz viszonyított mûvelés, az összes munkaidő alatti időelemek kedvező arányainak biztosítása, a forgás- és fogásmódok. Meg kell említeni továbbá, például az eke és a traktor szántás közbeni helyzetét. Az erőgépek motorteljesítménye és gumiabroncsozásának módja, mérete döntő mértékben megszabja, hogy a traktor barázdában vagy tarlón járva vontatja az ekét. Általában a nagyobb motorteljesítményû és tömegû traktorok hasznos vontatási teljesítmény átadása már csak tarlón, sok esetben ikerszerelésû gumiabroncsozással, vagy gumihevederes járószerkezet alkalmazásával történhet. Kerülni kell azonban az egyedi abroncsozású, de túlzottan széles profilú gumiabroncsok barázdában történő járatását is, mivel erőátviteli, hajtásszerkezeti hátrányuk mellett jelentős mértékû káros talajtaposással, azaz talaj visszatömörödéssel is számolni kell. Ez a talajszerkezet kímélése, valamint a gépcsoport közvetlen munkavégzési minőségre gyakorolt összhangjának biztosítása érdekében sem célszerû.

Tarlómûvelés – tarlóhántás
Általános szakmai ismeretek szerint tarlóhántásnak azt a sekély – általában 6 és 15 cm munkamélység közé tehető – mûvelést tekintjük, amelyre a nyári időszakban betakarított növények után kerül sor.

A kalászosok betakarítását követő első talajmûvelés hagyományosan elterjedt eszközei a különféle tárcsásboronák. A könnyû, nehéz és szupernehéz tárcsásboronák szakmai elnevezése a tárcsalevelek fajlagos terheléséből adódik. Alkalmazásuk hátterében egyértelmûen a különböző kötöttségû talajokon történő minőségi munkavégzés áll. Ezen gépek üzemeltetése tradícionálisnak tekinthető, beállításuk, kezelésük és karbantartásuk az átlagos felkészültségû gazdálkodó számára nem jelenthet problémát. A már meglévő eszközökhöz a szûkösebb anyagi háttérrel rendelkező gazdáknak is illik kapcsolni azonban valamilyen házilagos megoldási módszerrel ún. lezáró elemeket: ezek közül korábban a gyûrûshenger volt elterjedt. Ma már számos, ún. rászerelt henger egységet kínálnak a gyártók.

A tárcsásboronák kiválasztásánál nem csak a tárcsalevelek fajlagos terhelése, hanem azok geometriai paraméterei is döntő jelentőségûek lehetnek. Ezek közül legfontosabb az átmérő, az osztástávolság és az élforma. Csak az utóbbival foglalkozva érdemes megfontolás tárgyává tenni a csipkés, sima élû, valamint egyéb profilú (háromszög élkitörés) alkalmazását, mivel ezek alakítják végső soron a mûvelt talajszelvényt és befolyásolják a tárcsásboronák legfontosabb munkaminőségi jellemzőjét, az aprító-keverő hatást.

A helyesen megválasztott munkamélység döntően kihat a gépek alkalmazásának eredményességére. Elkerülendő a mûvelés határán kialakuló záróréteg, valamint az egyenetlen felszínképzés és a nem kellően visszatömörített felszínlezárás. E problémák kiküszöbölésére az utóbbi időben általában népszerûvé vált a tárcsalevelek más mûvelőelemekkel történő kombinációja (pl. kultivátor, ill. középmélylazító elemek).

Elsősorban a könnyebb mûvelésû talajokon váltak népszerûbbé, s egyre szélesebb körben használt eszközzé a különböző ásóboronák. A körcikk-szeletek geometriai leképzéséből kialakított késkeresztek e talajokon hatékony aprítást és felszínegyengetést végeznek rendkívül kedvező területteljesítmény-jellemzők mellett. A konstruktőrök részéről megoldódott az az üzemeltetői igény, miszerint e gépek után szintén szükséges a hatékony felszínlezárás, akár kétsoros hengerborona beépítéssel is. A mûvelt rétegben történő kedvezőbb rögfrakció elérése céljából új fejlesztésének tekinthető az ásóborona-tagok négy/öt sorban történő elrendezése is.

Az ún. szántóföldi kultivátorok a mezőgazdaság korábbi időszakában szintén a könnyebben mûvelhető talajok kedvelt munkagépei voltak. Alkalmazásuk során elsősorban a munkamélység tartására és a merev szárú/ vibrációs kapatestek megfelelő osztástávolságára kellett ügyelni. A korábbi gépek hiányossága a nem kellően megoldott felszínlezárásban jelentkezett. A gyártók ezt a problémát kiküszöbölték és a kultivátorszerszámok széles választékával felruházott gépek különösebb nehézségek nélkül beszerezhetők a piacon. Ugyancsak idetartozik az ún. szárnyas kultivátorok alkalmazási lehetősége, amely elsősorban az eróziónak kitett talajokon nyújthat kedvező alternatívát. Megjegyzendő, hogy agronómiai szempontból sokan megkérdőjelezik a kultivátorok, illetve kultivátor kombinációk szakmai alkalmazhatóságát, mivel az ún. felszínkép közel sem tûnik olyan előnyösnek, mint a talajhajtású mûvelőelemek (tárcsalevél, ásóborona késkereszt) esetén. Fontos azonban tudni, hogy a mûvelőelemek által teljes mértékben átvágott gyökérzónában ugyanúgy érvényesülnek a funkcionális feladatok és a felszíni jelenlétében vizuálisan zavarónak tûnő tarló, gyom-, illetve árvakeléses állomány a mûvelés utáni 3–4. napon elfonnyadva már egyértelmûsíti ezen eszközök gyomirtási hatékonyságát is.

A mezőgazdasági gépgyártás divatos trendjeit követve napjainkban tucatszám jelennek meg azok a kombinált eszközök, amelyek az alapmûvelés és az ún. másodlagos mûvelés összevonására hivatottak. A gépberuházás oldaláról fajlagosan feltétlen olcsóbb megoldás alkalmazásának sikere elsősorban a jó üzemszervezéstől, s ezzel párhuzamosan a mûszakóra kihasználtságtól és annak nagyságától függ. A konstruktőrök szerkesztési alapelve a forgóelemek általános üzemi elfogadtatása volt, melyekhez párosult a mélyebben dolgozó ún. talajvédő mûvelőelemek bevezetése. A lazító szerszám + tárcsalevél + hengerelemek együttes alkalmazásából elsősorban a kétféle mûvelőeszköz pozitívumait lehet kihozni a használat során: pl. elsősorban a kedvező rögképzés, a hatékony keverőmunka és a kellően visszatömörített mértékû felszínlezárás.

Az így létrejött kombinált tarlóhántó eszközök alkalmazhatóságát az előző technológiai mûvelet, azaz a betakarítás során fellépő talajproblémák elszaporodása is igényelte. A gabonatáblákon közlekedő kombájnok és szállító jármûvek talajterhelése normál körülmények esetén is túlzott mértékû tömörödést jelent. A betakarítás időszakában gyakori, kedvezőtlen időjárási kihatások (pl. túlzottan magas talajnedvesség-tartalom esetén történő talajtaposási károk, nyomproblémák) csak fokozták a fenti problémák megoldására alkalmas hatékony tarlóhántó eszközök megjelenését. Ezen nem elhanyagolható szempontok figyelembevételével kell a gazdálkodóknak olyan szakmai célzatú beruházás irányába mozdulni, amelynek fő célja természetesen továbbra is a minőségi tarlóhántás kell legyen. E mûvelet nem pótolható semmivel (még hatékony vegyszeres kezeléssel sem!), kompromisszum nélkül semmilyen körülmények között nem hagyható el és a követő technológia egyik legfontosabb alappilléreként kezelendő.

Alapmûvelés – forgatással és anélkül
Az alapmûvelés változatlanul legelterjedtebb módszere a szántás, amely köztudottan a legtöbb energia- és időráfordítást igényli, ezért nem mindegy, hogy a gazdálkodó miként bánik a mûszaki-agrotechnikai lehetőségekkel. Az eke ún. mûködő részeinek – szántóvas és a kormánylemez – döntő szerepe van az energiamérleg alakításában. A már korábban megismert és különböző üzemi méretekben elterjedt megoldások (változtatható fogásszélességû eke, mûanyag kormánylemez stb.) után két mûvelőelemre még mindig fel kell hívnunk a figyelmet. Az egyik a réselt kormánylemez, amellyel egyre több forgalmazó jelentkezik: ajánlásuk során elsősorban az energiamegtakarításban rejlő lehetőségekre kell utalni, amelyek a magasabb nedvességtartalmú, kötött, agyag-, agyagos vályogtalajokon jelentkezhetnek hatványozottan. A másik technikai lehetőség az eketest mögé, ill. alá – egyes esetekben eléjük – szerelhető, ún. lazító betét. Alkalmazásának lényege, hogy a szántóvas síkja alatt 10–22 cm munkamélység tartományban képes a lazítási feladatok elvégzésére. Használatát energetikai kompromisszummal és a növénytermesztési technológia időrendjéhez igazodóan kell megválasztani.

Köztudott, hogy egyes körülmények között (alacsony mennyiségû szerves maradvány, szárazabb talajállapotú/talajrétegû középkötött- és kötött talajú gabonatáblák) az eke más eszközökkel helyettesíthető. Ezt korábbi statisztikai felmérések is indokolhatják, melyek azt mutatják, hogy egy hektár terület megmûveléséhez a nehézkultivátorok és középmélylazítók 60–80%, míg a nehéz tárcsásboronák és a tárcsával kombinált lazító elemes megoldások 50–70% hajtóanyag-megtakarítást érhetnek el a szántáshoz viszonyítva. Az e kategóriába tartozó eszközök közül üzemi körökben is jól ismertek a különböző középmélylazítók és nehéz kultivátorok. E gépek kedvező lazító munkája tovább javítható, ha az alapgéphez a gazdálkodó kiegészítő egységeket választ. Ma már sok ilyen gépkombináció áll rendelkezésre, melyek passzív, illetve aktív mûködésû kiegészítő elemei elsősorban a jobb porhanyítás és keverés terén nyújtanak előnyöket. A gépkombinációk közül figyelemre méltóak az ún. kombinált nehéz kultivátorok, melyeknél takaró tárcsapárokkal és különböző profilú hengerborona lezárással lehet találkozni. A mélyebb mûvelés megvalósítására alkalmas középmélylazítók esetében pedig a tárcsás mûvelőelemekkel történő kombináció biztosítja az agronómiailag is kedvezőbb munkavégzést.

Elmunkálás – vetőágy-készítés
Az alapmûvelés elmunkálásának szükségességét a szántás-, ill. lazítás minősége, időpontja döntően befolyásolja. E mûvelet minőségileg helyes és gazdaságos kivitelezése szintén nagy mértékben függ az elmunkáló eszközök jó megválasztásától. A nagy teljesítményû erőgépek újbóli elterjedésének időszakában szerencsére már egyre több nagy teljesítményû gépkombináció áll a gazdálkodók rendelkezésére. Ezért is jelentősek és figyelemre méltóak azok a fejlesztések, amelyek az elmunkálás utáni időszak talajelőkészítésének gépeire koncentrálnak. Sok esetben a talajápolás eszközei megegyeznek az elmunkáláséval, így azok kiválasztását a táblabéli adottságok (gyomosság, kötöttség, nedvességtartalom stb.) figyelembevételével kell végrehajtani. Hazánkban e feladatokra beváltan alkalmazzák a nagy munkaszélességû, könnyû tárcsásboronákat és ásóboronákat.

A magágykészítés eszközháttere, annak méretezése biztosítja, hogy a mûveletre közvetlenül a vetést megelőzően nagy hatékonysággal kerülhessen sor. Egyes, célirányosan konstruált magágykészítők mellett a fentebb említett eszközök is jól alkalmazhatók vetőágy-készítésre, így lényegében időben eltolódó mûvelet ismétlésekről is lehet szó. Természetesen a gépbeállítások során fokozottan kell ügyelni az intenzívebb porhanyítási igényre és az ezzel párosuló jó keverő munkára. Optimális talajállapot esetén lehetőség nyílik a könnyû kombinált magágykészítő gépek használatára is. A mûveletek hatékonyságát növelendő, feltétlen érdemes figyelembe venni az újabb konstrukciós kialakítási lehetőségeket is. Ezek közül elég a magágykészítő-vetőgép kapcsolások egyre szélesedő típusválasztékaira utalni.

A különböző alapmûvelő, valamint az azt követően alkalmazott elmunkáló-, lezáró-, és magágykészítő eszközök használatának eredményeként többek között a következőkre nyílik lehetőség:

• a termőhelyi adottsághoz, ezen belül a talajféleséghez és állapothoz igazodó alapmûvelési módok helyes megválasztásával az elmunkáló mûveletek száma csökkenthető;
• a traktor-munkagép energetikai összhang a kombinált gépek mûvelőelemeinek egymáshoz is viszonyított beállításával optimalizálható, így növelhető a teljesítmény-kihasználás és csökkenthető a hajtóanyag-felhasználás;
• fentiek figyelembevételével történő gépberuházás és üzemeltetés költségei csökkenthetők.

A talajelőkészítés mûveletei természetesen döntő mértékben függnek az elővetemények lekerülésétől, adott esetben eltérő talajmûvelési rendszert kell alkalmaznunk. A korán, illetve későn lekerülő elővetemények a gépek alkalmazástechnikáját nem, csak gyakoriságát, illetve egyes mûveletek elhagyását befolyásolják. Szélsőséges időjárási körülmények és talajállapot esetén is szükséges természetesen megfelelő minőségû vetőágyat készíteni, s ez esetben döntően érvényesülhetnek a termőhelyi adottságok és a szakmai – agronómiai, mûszaki-technológiai, üzemeltetési stb. – ismeretek.

A cikk szerzője: Dr. Soós Sándor