A kifejtőborsó alakkörbe tartozó fajták magjának színe érett állapotban zöld, vagy sárga, s az ebbe a csoportba tartozó fajták száraz/mag-, illetve zöldborsóként is hasznosíthatók.
A hazai vetésterületi és termésadatokat az 1. táblázatban mutatjuk be. Az 1999–2003. közötti időszakból származó adatokból kitûnik, hogy a száraz- és zöldborsóként való hasznosítást illetően a legnagyobb vetésterület egyaránt Békés megyében található. Sorban e megye adatát Hajdú-Bihar-, Baranya- és Fejér megye mutatói követik, míg a legkisebb vetésterületek Vas-, Zala- és Nógrád megyékben találhatók.
Az 1. táblázat adatai alapján a hektáronkénti szárazmag-, illetve zöldhozamok között nagyon jelentős mértékû termőhelyi hatás mutatható ki. Az ötéves adatsorokból számított átlaghozamok a szárazmag-termesztés esetén 0,73 és 2,23 t/ha között változnak, míg a zöldmagtermések ugyanezen időszak alatt 1,29–5,08 t/ha közötti értékeket értek el. A részletes adatok az eltérő csapadékeloszlásoknak megfelelően számottevő évjárathatást is mutatnak, mely azonban a helyhatásnál kisebb mértékû. A száraz- és zöldborsó-termesztés esetén elért évenkénti maghozamok 1999. és 2003. között a 2. táblázat szerint alakultak.
Az utóbbi években a hasznosítás iránya szintén megváltozott. A zöldborsó mellett a szárazborsó-export is nagymértékben lecsökkent, s az utóbbi években az étkezési célú magtermesztést már a takarmányborsó-előállítás is meghaladja (Berta, 2003; Berta, 2004). A zöldborsó-termesztés a vetésterület növekedése révén dominánssá vált. A fajtahasználat feltételrendszereinek változása következtében az elmúlt években területi átrendeződés is történt.
A termesztéshez szükséges fajtaválaszték kedvező összetételû és kellő számú. Az OMMI a fajtákat alapvetően étkezési- és takarmányborsó fajtatípusok szerint tagolja. Az előbbi csoportba a száraz/hántolási-, a kifejtő-, a velő- és a cukorborsó fajták tartoznak. A magszín és a mag alakja szerint a fajták zöld- és sárga színûekre, kerek-, tojásdad-, romboid-, illetve szabálytalan alakúakra osztályozhatók. A levélalakulás szerint hagyományos levélkés és félig levélnélküli un. afila típusokat különböztethetünk meg. Ez utóbbi csoportba tartozó fajták állóképessége kiváló. A szántóföldi növényfajok 2005. évi Nemzeti Fajtajegyzékében, ahová a száraz- és takarmányborsók tartoznak, 45 államilag elismert fajta található. Ezek közül 18 db sárga- és 12 db zöldmagvú étkezési célú hasznosítású, míg 2 db sárga- és 13 db zöldmagvú takarmányozásra használható. A zöldségnövényfajok 2004. évi Nemzeti Fajtajegyzéke 4 db cukor-, 7 db fejtenivaló és 111 db velőborsó nevét, fajtatulajdonosának, hazai nemesítőjének, vagy képviselőjének, származásának és állami elismerésének adatait tartalmazza.
A fajták legfontosabb értékmérő tulajdonságait az OMMI által évente kiadásra kerülő „Leíró fajtajegyzék”-ei tartalmazzák. A legfontosabb tulajdonságok: magtermés, zöldhozam, növénymagasság, betakarításkori nedvességtartalom, állóképesség, szín-, alak-, felület szerinti küllemi bírálati értékszám, magméret, ezermagtömeg, héj-bél arány, tenyészidő-igény, hüvelyenkénti magszám, hüvelyhosszúság, fehérjetartalom és -termés, rezisztencia. Zöldborsó-termesztésnél lényeges az éréscsoport, mely alapján a fajták 6 kategóriába sorolhatók (A1 – nagyon korai, A2 - korai, B1 - középkorai, B2 - középkései, C1 - kései és C2 - nagyon késői). Morfológiailag 4 fajtacsoport különböztethető: zsenge kifejtő és velő, cukorborsó és széleshüvelyû. Ez utóbbi fajtatípus magtermése a hüvellyel együtt kerül felhasználásra.
A borsómag fehérjetartalma átlagosan 23%, s eltérően a szójától a betakarítást követően semmiféle utókezelést nem igényel. Eme kedvező tulajdonsága miatt főleg az önellátásra törekvő kisgazdaságok fehérjeellátását segítheti elő. A zöldtakarmányozásban betöltött szerepe sokadlagossá vált.
A borsó kiváló elővetemény-értékû, korán betakaruló növény. Termeszthetőségének jelentőségét fokozza, hogy a vegetációs idő szinte minden szakában vethető. Öntözött viszonyok mellett másodnövényként is biztos termést ígér.
Termesztéstechnológiájának legfontosabb elemei a tápanyagellátás, a talajelőkészítés, a vetés és a betakarítás. Előnyös az is, hogy a kalászos gabonák termesztésénél használt géprendszerek ennél a fajnál is jól használhatók.
A növényzet fajlagos tápanyagszükséglete a termőhelyi kategóriától és annak tápanyag-ellátottsági szintjétől függően 42 és 123 kg NPK-hatóanyag között változik. A talaj termőhelyi kategóriájához és a tápanyagellátottság szintjéhez mûtrágyaszükséglet közül a foszfort és a káliumot a nagyon laza szerkezetû, homoktalajok kivételével minden esetben az elővetemény tarlójára szórjuk ki, közvetlenül annak hántása, vagy a tarló ápolása előtt. A talajból felvehető nitrogénre csak a korai fejlődési fázisban van szüksége, a későbbi fejlődéshez szükséges nitrogénigényt a gyökérrészeken található Rhizobium-baktériumok biztosítani tudják.
A vetéshez szükséges talajelőkészítést a gyorsaság és az egyszerûség jellemezze. A talajelőkészítés rendszere alapvetően az elővetemény tarlójának hántásából, a hántott tarló nyári és nyár végi ápolásából, a mûtrágyák kijuttatásából és azok talajba történő keveréséből, az őszi középmély szántásból és annak talajtípustól függő, még ősszel történő részleges elmunkálásából áll. Az őszi szántás ne legyen 25–35 cm-nél mélyebb. A talajok mûvelésekor az őszi és téli csapadék minél nagyobb mértékû megőrzését tûzzük célul magunk elé. A nagy termések alapja a korai vetés. A tavaszi talajelőkészítést emiatt a minél kevesebb munkamûvelet és a minél hamarább történő magágykészítés jellemezze. A tavaszi munkák rendszerint simítózásból és kombinátorozásból állnak. A munkák megkezdésének idejét a talaj nedvességtartalma határozza meg: mihelyt a talaj felszíne „megpirkad”, azonnal simítózzunk, s a vetésmélységig kombinátorozzunk. A nedves talaj mûvelését kerüljük!
A vetőágy mélysége a talaj típusától függ – lazább talajokon 6–7 cm-re, kötöttebb talajok esetén 4–5 cm-re vessünk. A borsó a korai fagyokat jól elviseli, így a vetés már akár február közepén megkezdhető. Konzervipari felhasználásra 3–4 naponkénti szakaszos vetést végezzünk. A fajták nagy része június elejéig folyamatosan vethető, a zöldtrágyának és esetleg zöldtakarmánynak szánt állományok vetése július végén újra folytatható. Az őszi vetésû fajták optimális vetésideje szeptember első napjaira esik. A tárgyévben hasznosítandó állományok vetésére legkésőbb augusztus 10-ig kerüljön sor, az ennél későbbi vetések már csak zöldtrágyaként hasznosíthatók. A hagyományos levélzetû fajták m2-kénti csíraszámigénye 120 db, az afila típusuaké 130 db (1,2–1,3 millió csíra/ha). 90%-os használati értékû, 250 g-os ezermagtömegû vetőanyag esetén a hektáronkénti magmennyiség 330–360 kg. Csak csávázott és fémzárolt vetőmagot vessünk! A vetés gabonavető gépekkel 12 cm-es sortávolságra történjen. Ha szükséges vetés után hengerezzünk, amihez a legalkalmasabb eszköz a gyûrûshenger.
A növényállományok betakarításának idejét és módját a termesztés célja határozza meg. Szénaként a növényzetet teljes virágzásban, zölden, közvetlenül takarmányozva a hüvelykötés kezdetén kaszáljunk. A zöldborsó „aratását” a feldolgozó üzemek ütemezik. A magként való betakarításának két módja ismert: az egy- és a kétmenetes eljárás. A munkák végezhetőségének idejét alapvetően a mag nedvességtartalma határozza meg. A cséplésnél a törésmentesség biztosítása érdekében a kombájn beállítására különös figyelmet fordítsunk! Ugyancsak fokozott gondossággal járjunk el a termény tárolásra való előkészítése és a tárolás alatt is (előtisztítás, zsizsiktelenítés, nedvesség- és hőmérsékletmérés).
Felhasznált irodalom:
Berta A. 2003: Borsó. Államilag elismert fajták kísérleti eredményei.
Szerk. Czirák L. OMMI. Budapest.
Berta A. 2004: Borsó. Államilag elismert fajták kísérleti eredményei. Szerk.
Czirák L. OMMI. Budapest.
Központi Statisztika Hivatal Évkönyvei,
1999, 2000, 2001, 2002, 2003, 2004.
A cikk szerzője: Dr. Kajdi Ferenc
