A XVIII. sz. első harmadában 1 kg finomgyapjú ára 9,6 kg juhhús árával volt egyenértékû a világpiacon. Az 1861–70-ig terjedő időszakban már 4,4 kg juhhúsért is lehetett kapni 1 kg gyapjút, majd a XIX. század végére csupán 2 kg-ra volt szükség a csere létrejöttéhez. 1970-ben a két termék aránya 1:1-re módosult (Veress, L., Jankowsky, St., Schwark, H. J., 1982). A rendszerváltást követően, az addigi 76,6%-os állami dotáció, amely mesterségesen jóval a világpiaci ár felett tartotta a gyapjú értékét, megszûnt. Napjainkban a gyapjú gazdasági jelentősége a juhtermékek rangsorában teljesen háttérbe szorult, és a XVIII. századi állapot teljesen a visszájára fordult, azaz 10–15 kg gyapjút kell adnunk 1 kg juhhúsért.
A hazai ágazat árbevételének mintegy 95%-a a vágóbárány-előállításból származik (1. ábra). Mivel a juhtermékek jelenlegi ökonómiai rangsorában döntő fordulat nem várható, így a juhtenyésztés jövedelmezőségét továbbra is a vágóbárány-előállítás gazdaságossága fogja meghatározni az elkövetkező évek során. A fentiek tükrében érdemes tehát kiragadni és közelebbről is elemezni e termék előállításának néhány főbb tényezőit, szakaszait.
Az első és egyben az egyik legfontosabb szakaszát jelenti a teljes folyamatnak a hízóalapanyag-előállítás. Részben ezen áll vagy bukik a juhágazat sikeressége.
A hazai juhállomány fajtaösszetételében, köztudottan a magyar merinó mintegy 90%-ban meghatározó szerepet játszik. Tudomásul kell vennünk azonban, hogy e fajta adottságainak nem jellemzője az anyánkénti 1,5 leválasztható bárány és a jó hústermelő-képesség, amely elvárást a fejlettebb juhtenyésztéssel rendelkező nyugat-európai országok tenyésztői feltételként szabnak e termék előállításának jövedelmezőségében. Gazdasági elemzők (Nábrádi, Jávor, 2002) állítása szerint 1,2 leválasztott, értékesített bárányig veszteséget termel az ágazat és csak e felett nyereséges.
Mivel a közeljövőben az állományok fajtaösszetételében nem számíthatunk jelentős változásra, így az anyánként értékesíthető bárányszám növelésében két lehetőség kínálkozik. Közülük elsőként a tartási, takarmányozási és állathigiéniai feltételek javítását kell kiemelnünk, amely területen a tartalékaink még jelentősek. Az ún. javuló kondícióban (flushing) végzett termékenyítés akár 20–40%-kal is növelheti az ikerellések arányát. Mindössze annyit kell tennünk, hogy a termékenyítés előtti és utáni (a megtermékenyült petesejt beágyazódásáig) 2–4 héten át a nyári takarmányozási időszakban dúsabb legelőre hajtsuk az anyákat, télen pedig jobb minőségû szénát és szilázst biztosítsunk számukra. Bármelyik évszakban is kívánunk termékenyíteni, a fenti tömegtakarmányokon túl 30 dkg/nap adagban zabot vagy rozst is etessünk anyajuhainkkal.
A meddő anyák jelölésére, kiselejtezésére egész éven át folyamatosan figyelmet kell szentelnünk. További lehetőséget kínál a szaporaság növelésében az ikerellésből született jerkék tenyésztésbe állítása, illetve a merinó anyák szapora fajtákkal történő keresztezésének módszere (közvetett haszonállat-előállító keresztezés). Ez utóbbi lehetőség kapcsán a hazai juhtenyésztésünk nem sok eredményről számolhat be.
Amennyiben az adott anyajuhállomány létszáma eléri, vagy meghaladja az 500–1000-es nagyságrendet, úgy érdemes átgondolni a sûrített elletés lehetőségét is. Ebben az esetben több szakértelemre, magasabb színvonalú tartásra, takarmányozásra, az állategészségügyi kezelések okszerû, időben történő elvégzésére, valamint a termékenyítési és választási időpontok szigorú betartására van szükség. Osztott termékenyítéssel a főbb keresleti időpontokra (Húsvét, Ferragosto, Karácsony) időzíthetjük a vágóbárányok értékesítését.
Mivel a magyar merinó anyaállomány hústermelő-képessége csak a közepes vagy gyengébb minősítéssel jellemezhető, így annak utódgenerációban történő javítására húshasznosítású apaállatok használatával nyílik lehetőség. Olyan fajtát kell választani, amelynek igényeit ki is tudjuk elégíteni. A hazánkban megtalálható hústípusú juhok közül a texel a csapadékosabb, jó gyephozamú területekre ajánlható és semmi esetre sem a száraz, szikes alföldi legelőkre. Az egyre nagyobb népszerûségnek örvendő charollais juh a szerényebb feltételek mellett is képes kiváló minőségû vágóbárány előállítására. Az USA suffolk, a német feketefejû húsjuh és az Ile de France húsfajták szintén jelentős mértékben lerövidíthetik a vágósúly elérésének idejét és a magasabb napi testtömeg-gyarapodáson túl javítják a bárányok vágóértékét is.
Napjainkban kb. 5–10 vágóbárány árával egyenértékû egy hústípusú tenyészkos beszerzési ára, tehát ezt az „áldozatot” kell(ene) vállalnia a tenyésztőnek. Jól tudjuk, hogy ma még a fent említett fajtakeresztezésből származó, azaz terminál apaságú vágóbárányok felvásárlási ára nem magasabb, mint egy merinó apától származó bárányé, viszont az előbbi minőséget szívesebben választja a felvásárló. Tehát a jobb minőséget ma még nem fizetik meg, de a felkínált, húshasznú apától származó vágóbárányokat szinte válogatás nélkül, míg a merinó apaságúakat csak részben vásárolják fel az egyre igényesebb nyugati állatkereskedők. Remélhető, hogy a 2004. május 1-jétől, a hazánkban is kötelezően alkalmazott S/EURO vágott test minősítés a felvásárlási árakban is visszatükrözi a jobb minőségû állatok értékét, azon keresztül a drágább apaállatba fektetett tőkét. Gondot „csupán” az jelent, hogy a vágóbárányaink több mint 90%-a élő állapotban hagyja el a magyar határt, így a karkaszok minősítése már csak Olaszországban történhet meg.
Sajnálatos tény, hogy hazánkban a juhtartók jelentős hányada 50 alatti anyajuhval gazdálkodik, amely nem bírja el az értékesebb apaállat-vásárlás és -tartás költségeit. Az e feletti állománynagyság viszont már lehetővé teszi a minőségi húskos költségeinek vállalását.
Itt kell szólnunk az ideálisnak mondható hazai, azaz a bővített újratermelést biztosító anyajuhlétszámról is, amely 500–1000-ig terjedő nagyságrendben fogalmazható meg. Ekkora állomány már biztos megélhetést jelent egy juhászcsalád részére, leköti annak teljes munkaerő-kapacitását. Lehetővé teszi egyúttal az ésszerû és gazdaságos apaállat-használatot is, garantálva a minőségi vágóbárány-előállítás genetikai hátterét.
Újabb problémát vetett fel a még gazdaságosnak mondható értékesítési súly meghatározása is. Magyarországon több évre visszatekintve meghatározó az olasz piac szerepe, így vágóbárány-kereskedelmünk egypiacos. Az elmúlt évben például a bárányok 97%-át exportáltuk az EU ezen tagországába, 94%-át élő, 6%-át vágott állapotban. A kiszállítási átlagsúly 21 kg/egyed körül mozgott. Ez a súlykategória, kalkulálva valamennyi, a hizlalást terhelő költséggel, a még gazdaságosan előállítható bárányt jelenti. Gazdasági elemzőink (NÁBRÁDI, JÁVOR, 2002) kimutatták, hogy a jelenlegi költségviszonyok mellett, a 25 kg feletti hizlalási végsúlyú bárányok veszteséget okoznak az adott juhtartónak. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ma Magyarországon a nagy súlyra történő abrakos hizlalásnak nincs jövedelemteremtő képessége, ugyanis minden ráhizlalt élősúly minimum 400 Ft-ba kerül. Tekintettel a súlykategóriaváltozásból következő fajlagos árcsökkenésre, a nagy súlyú hizlalás veszteséget termel, amely annál nagyobb, minél nagyobb az értékesítési átlagsúly (Jávor, 2005).
A fentieket summázva megfogalmazhatjuk, hogy napjainkban és a közeljövőben az a juhtartó marad igazán versenyképes és fejlődőképes, aki nem alkalmaz az optimálisnak mondott (500–1000 anya) anyaállomány-létszám mellé bérmunkást, a meddő anyák éves átlagos aránya nem haladja meg a 2%-ot, képes legalább 1,3 bárányt értékesíteni évente és az átlagos hizlalási végsúly nem haladja meg a 25 kg-ot. További előnyt jelent, ha a juhtenyésztő tagja egy olyan termelői csoportnak, amely képes a legjobban fizető évszakokra koncentrálni az egységes minőségû vágóbárány-kínálatát.
A cikk szerzője: dr. Toldi Gyula
