A paprikán és a paradicsomon az ún. csúcsrothadás betegséget (termésfoltosodást), vagy ahogy a termesztők sokszor helytelenül nevezik a napégést, a kalciumhiány okozza. A bogyók bibepont felöli oldalán vagy a bibepont közvetlen közelében kezdetben világosbarna, később beszáradó, sötétbarna folt alakul ki. A magház vagy a termés kocsány felöli oldala egészséges marad. A beteg paprikatermés előbb kezd színesedni (kényszerérettség), a paradicsom esetében az elhalt szöveteken könnyen más fertőző gombás és baktériumos betegségek is megtelepszenek. A fajták közötti érzékenység eltérő, a fehér termésű, intenzív növekedésű paprikák sokkal fogékonyabbak, mint a magyar erős vagy a blocky típusok. A paradicsomfajták között is van érzékenyebb és kevésbé érzékeny fajta, a különbség azonban lényegesen kisebb, mint a paprikánál. A tapasztalatok szerint a paprikán sokkal korábban kialakul a betegség, mint a paradicsomon. Az elmúlt esztendőben a padlizsánon is jelentkezett néhány fólia alatt hajtató kertész gazdaságában. A mészhiány következtében kialakuló szövetelhalás már az egészen fiatal – gyenge – termésen megkezdődik, és csak később, a bogyó kifejlődésével lesz jól látható.

A fejletlen gyökérzet és a gyakran tapasztalható gyökérrothadás ill. a gyökér-tenyészőcsúcs barnulása is részben az elégtelen kalciumellátásnak a következménye. A gyökereken általában előbb jelennek meg a tünetek, mint a föld feletti szerveken. A mészhiányban szenvedő növények, ha lassabban is, de rendszerint elérnek egy bizonyos fejlettséget, ami annak tulajdonítható, hogy kis mennyiségű kalcium mindig van a talajban. A tenyészőcsúcs elhalása következtében a növény olyan benyomást kelt, mintha a tetejét (tenyészőcsúcsot) letördelték volna. A mészhiányt jelzi az is, amikor a fiatal levelek a fonák irányába kanalasodnak (pl. uborka). A termés vagy a levél deformációját sötétzöld elszíneződés előzi meg. A fejes salátán, az endivia salátán és a kínai kelen a kalcium hiánya az úgynevezett levélszél–elhalást (levélszél-barnulás) okozza.

A kalcium nagyon fontos növényi tápanyag, a talaj termékenységének fenntartásában is jelentős szerepet játszik. Hatása sokoldalú, ennek tulajdonítható, hogy a hiánya számos formában, a növény legkülönbözőbb részein jelentkezik. A Ca-hiánytünetek már palántakorban megfigyelhetők a zöldségféléken. Tekintettel arra, hogy nem reutilizálható (a növényen belül nem mozog) és a legnehezebben transzspirálható tápelem is, a hiánytünetek mindig a fiatal növényi részeken jelennek meg először.

Tekintettel arra, hogy a növény csak és kizárólag a talajból tudja ilyen irányú igényét fedezni, nagyon fontos, hogy a mész a talajban megfelelő mennyiségben, formában és más tápelemekhez viszonyítva megfelelő arányban álljon rendelkezésre. Sok környezeti tényező jelentősen befolyásolja a kalciumnak a növénybe jutást és a növényen belüli mozgást.

A termesztési gyakorlatban tapasztalható kalciumhiány tünetek a legritkább esetben vezethetők vissza a talaj alacsony mésztartalmára. Gyakoribb az olyan eset, amikor van elegendő mész a talajban, csak azt a növények valamilyen külső vagy növényi (belső) okból kifolyólag nem tudják felvenni, ezek a termesztési gyakorlatban a következők lehetnek:

- szikes vagy szikesedésre hajlamos talaj,

- másodlagos elszikesedés, ami adódhat a rossz minőségû öntözővízből vagy a talajvízszint megemelkedéséből,

- talaj magas ammónia tartalma nagyadagú (éretlen) szerves trágyázás alkalmával,

- a talaj magas káliumtartalma (sok káliumtartalmú mûtrágya és nagy mennyiségû baromfitrágya használata),

- gyökér-tenyészőcsúcsok elpusztulása helytelenül alkalmazott talajfertőtlenítő szerek esetén vagy levegőtlen talajban,

- magas 95-100 %-os levegő-páratartalom (pl. télen fóliák alatt),

- túl alacsony páratartalom (nyáron, aszályos időjárás esetén)

gyökér és szártőbetegségek

kedvezőtlen összetételû fejtrágya, amelyben túl sok a kálium, esetleg a magnézium,

- tömény tápoldat, nagyadagú mûtrágyázás.

A mészhiánybetegségek alapvetően három módon szüntethetők meg: mésztrágyázással, a kalcium felvételét megakadályozó okok megszüntetésével és a kettő kombinálásával.

Ha a talaj szénsavas mésztartalma eléri az 5 %-ot, akkor általában van annyi vízoldható mész is a talajban, hogy a csúcsrothadás a paprikán és a paradicsomon abszolút mészhiányból adódóan nem alakul ki. Ha ennél alacsonyabb a mésztartalom, akkor meszezni kell a talajt (pl. keménymészkő /min.80 % CaCO3/, lágymészkő /70 % CaCO3/, dolomit őrlemény /60 % CaCO3/, lápimész /50 % CaCO3/, meszes lápföld /20-30 % CaCO3/, löszös üledék márga /5 % CaCO3/, cukorgyári mésziszap /38-50 % CaCO3/, Péti mész /84 % CaCO3/, gipsz /40 % CaCO3/, lignitpor /30 % CaCO3/, stb.).

Relatív mészhiány esetén a kalcium felvételét zavaró körülményeket kell elsősorban megszüntetni (pl. öntözés, szellőztetés, stb.). A kalciumtartalmú lombtrágyák használatával (pl. kalcumnitrát.25 % CaO ); Kalcinol ( 17 % CaO ); Kalcidol ( 2-6 % CaO ); Damisol Ca ( 15 % CaO ); Fito Horm 40 Ca ( 15 % CaO); Stopit (17 % CaO) stb.) igazán csak gyorsíthatjuk a betegség felszámolását, de jó hatást csak a kiváltó okok felszámolásával tudunk elérni. Ne feledkezzünk meg a lombtrágyázás során azokról a fontos szabályokról, amelyek a készítmények hatékonyságát garantálják ill. növelik (hígításához jó minőségû, lágy vizet használjunk, hígabb oldatot készítsünk és inkább gyakrabban ismételjük meg a permetezést, a permetet elsősorban a fiatalabb levelekre, hajtásokra juttassuk, három szernél többet ne keverjünk össze egyszerre, először a por alakú (WP) növényvédő szert, ezt követően az oldat formájú növényvédő szert (EC), és csak ezután keverjük be a lombtrágyát).

Ilyen vonatkozásban a termesztési stratégiájának mindenképpen két dolgot kell tekinteni: a talaj megfelelő mészellátottságát kell biztosítani (még a tenyészidő elején), és meg kell akadályozni azoknak a körülményeknek a kialakulását, amelyek a termésfoltosodáshoz vezetnek. A kialakult betegség felszámolása hosszadalmas és költséges.

A talajmûvelés során (szántás, tarlóhántás, magágy-előkészítés, kapálás) számos hibát szoktak a kertészek elkövetni, amelyek jelentősen rontják a terméseredményeket, a minőséget vagy a talaj termékenységét. Ezek közül szeretnénk néhány jellegzetesen és gyakran elkövetett hibára olvasóink figyelmét felhívni.



Az őszi mélyszántás időpontjának helyes megválasztása több ok miatt is nagyon fontos. Míg a laza, homoktalajok a fagyott állapotot leszámítva mindig mûvelhetők, addig a kötöttebb talajok csak a vízkapacitás 40 – 60 %-os intervallumában alkalmasak szántásra. Ez az érték megfelel a lényegesen könnyebben mérhető nedvességtartalom 28–32 tömegszázalékának. A termesztők az említett egyszerûbb eljárás szerinti nedvességtartalmat sem fogja mérni, ezért számukra egy még könnyebben kivitelezhető módszert javaslunk. Ennek a menete a következő:

- A talaj 14 – 16 cm-es rétegéből emeljünk ki egy maroknyi mintát.

- Ezt követően a talajt marékba fogva erősen összegyúrjuk.

- Az így gombóccá formált mintát két ujjunk közé vesszük összeszorítjuk.

- Ha így megnyomva darabokra törik és apró rögök is képződnek belőle, akkor alkalmas a megmûvelésre.

- Olyan esetben, ha ilyen formán nem tudjuk ujjunkkal összenyomni, mert nagyon kemény - azaz száraz - vagy benyomódik és nem omlik szét, mert képlékeny - azaz túl nedves - nem szabad a talajt mûvelni.

A száraz talaj a szántást követően rögössé válik, nagyobb energiát igényel a forgatás, az ilyen talajból nehezebb tavasszal az aprómagvú zöldségfélék, de a nagyobb szemû borsó számára is jó minőségû magágyat készíteni, bár a téli fagy az így képződött rögök jelentős részét szétszívja, ebből adódóan sokat képes, javulni, ülepedni a talaj.

Ha a talajnedvessége jóval meghaladja a kívánt mértéket, akkor sem ajánlatos a szántással próbálkozni, mert a kötöttebb, főleg szikesedésre hajlamosabb talajok szántáskor „elkenődnek”, az így kialakult talajállapotot nevezik a szakmában szalonnás szántásnak. Nedves talajon a talajmarós és rugós kultivátorokkal történő mûvelés előnyösebb, az így előkészített talajt nem szükséges elmunkálni, rajta tavasszal a magágy könnyebben kialakítható.

Tipikusan az elkapkodott munka eredménye a „gyors szántás”. A nagy haladási sebesség következtében romlik a barázdák takarása, az eke kormánylemeze a levágott barázdaszeletet túldobja, aminek következtében a tarlómaradványok és a gyomok egy része a szántás felszínén marad. Az ilyen táblán a vetések gyorsan elgyomosodnak, arról nem is beszélve, hogy maga a vetés is nehezen végezhető jó minőségben, a vetőelemeken fennakadnak a tarlómaradványok, egyenetlen lesz a vetésmélység és a magelosztás.

Tavasszal a sávos gyomosodásról, az egyenetlen hagyma és sárgarépa kelésről ill. fejlődésről ismerhető fel a vakbarázda. Akkor keletkezik, ha a fogást szélesebbre vesszük, mint amennyi az eke munkaszélessége. Ilyenkor a barázdák között mûveletlen sávok, ún. padok maradnak, amelyeken rosszabb a növények fejlődése, erősebb a gyomosodás. Vakbarázdák a magvetést, de később a növényápoló munkákat (kultivátorozás) is erősen hátráltatják, káros hatása végigkíséri a növényt az egész tenyészidőn.

Nemcsak a szántóföldi növénytermesztők, de a kertészek is (sárgarépa és petrezselyem termesztők) jól ismerik az „eketalp betegség”-et. Főleg kötöttebb talajokon fordul elő ott, ahol évről évre azonos mélységben szántottak. A mûvelt réteg alján kialakul egy kemény vízzáró kéreg, amely nemcsak a víz elszivárgását akadályozza meg, de a mélyen gyökeresedő növények, pl. sárgarépa termésének növekedését is zavarja, aminek következtében sok lesz az elágazó és torz termés. Minden bizonnyal egyes gazdaságokban az eketalp betegség is hozzájárult az elmúlt években tapasztalt súlyos belvízhelyzet kialakulásához. A mûvelési mélység kismértékû (néhány cm-es) változtatásával, az eketalp betegség, a következő évi mélyszántás alkalmával megszüntethető. Jó minőségû talajokon, pl. csernozjom jellegû talajok, ahol vastagabb a humusz réteg, ott a mélyítés lehet vastagabb, akár 8 – 10 cm is. Viszont olyan esetben, ahol a termékeny réteg vékonyabb, és egy podzolos szintből kellene hozzászántani – pl. erdőtalajok - vagy glejes, nyers altalajréteg esetén – pl. réti talajok - csak 2-3 cm-t mélyítsünk évenként. Vannak növények, amelyek érzékenyebbek a talaj szerkezete iránt (pl. paprika, uborka, karfiol), ezek esetében mélyítést, az ültetést megelőző évben - különösen gyengébb minőségû altalaj esetén - ne alkalmazzunk. Öntözött területen hamarább kialakul az eketalp betegség, ezért ott gyakrabban van szükség mélyítő mûvelésre.

Az őszi szántást, a téli csapadék jobb befogadása érdekében, nem zárjuk le (!), azonban van néhány kivételes eset. Ilyennek számítanak:

- kora tavaszi, aprómagvú zöldségfélék vetése,

- korán – szeptemberben - elvégzett forgatás,

- termő szikes talajok szántása,

- ágyásos és bakhátas termesztés, ahol már ősszel megkezdik a profilírozást.

A szántást törekedjünk mindig ősszel elvégezni, de van azonban néhány kivétel. Ilyennek számít, ha az őszi vetések kifagynak (pl. őszi gabonák), ha ősszel túl korán lefagyott a talaj, vagy a sok csapadék miatt ősszel nem lehet a talajra menni. Tavasszal szoktunk szántani az áttelelő, korán lekerülő zöldségfélék után is. A tavaszi szántással kapcsolatban két fontos szabályt kell megjegyezni:

1. A tavaszi szántást mindig sekélyebben kell végezni, mint az őszit, kb. 15 – 20 cm-es mélységben.

2. A szántás után a területet azonnal le kell zárni, ezért célszerû az ekével egy menetben fogasboronát is járat

A zöldségtermesztésben a talajmûvelés másik gyenge láncszeme a magágyelőkészítés. A rohamosan emelkedő vetőmag árak ellensúlyozásának egyik kézenfekvő módja a kelési százalék javítása lenne, a jelenlegi nagyon rossz, esetenként csak 40 - 50 %-os arány jelentősmértékû emelése lenne szükséges. Az aprómorzsás, ülepedett, sima felszínû magágyban a gyomirtó szerek hatékonysága is jobb, kevesebb a nem kívánatos, káros mellékhatás.

A magágyelőkészítés során gyakran elkövetett hiba, hogy a vetést megelőző porhanyítást túl mélyen végzik a gazdák. Ez két ok miatt is káros, egyrészt a csírázás szempontjából kritikus talajfelszín kiszárad, másrészt a fellazított talajban (nem kellően ülepedett talajban) a mag laza, üreges rétegbe kerül, ahol nem tud megfelelő mértékben a csírázást biztosító, nedves talajszemcsékkel érintkezni. Ennek következtében, a gondos vetőágy készítés ellenére is, gyenge lesz a csírázás.

Sajnos az elmúlt 15 évben agrokémia szempontból ún. talajzsaroló gazdálkodást folytatunk, ami azt jelenti, hogy a terméssel több tápanyagot vonunk ki a talajból, mint amennyit szerves trágyák és mûtrágyák formájában visszajuttatunk. Viszonylag nitrogénből még elfogadható a mûtrágyázás mérlege, bár ott is meglehetősen kedvezőtlen, de káliumból és foszforból alig használnak a gazdák mûtrágyát, a szerves trágya pedig többnyire csak a nagyon intenzív kultúrák alá jut.

Bár talajaink általában káliummal jól ellátottak – ez adódik a káliumban gazdag ásványokból – mégis a nagy káliumigényû kertészeti növényeket célszerû káliumtrágyázásban részesíteni annak érdekében, hogy termőképességük de mindenek előtt a termésminőségük kielégítő legyen. Az is ismert, hogy a káliummal jól ellátott növények betegség-ellenálló képessége, szárazság- és hidegtûrő képessége jobb, íze, cukortartalma, színminősége kellemesebb, kedvezőbb.

A kálium kezdeti hiánya csak a növekedést gátolja, de fokozódásával a növény vízgazdálkodásában is zavart okoz (hamarabb hervad a növény, a déli órákban jobban kókad). A leveleken a káliumhiányt elsőként az ér közötti szövetek sárgulása jelzi, amely mindig a levél hegyénél kezdődik és a levél széle mentén halad a levélnyél irányába. A káliumhiány esetén a főerek mentén a szövetek élénk zöldek maradnak még akkor is, amikor a levélen már nagyobb kiterjedésû nekrotikus foltok képződtek. A káliumhiányban szenvedő növény csúcsi növekedése leáll, az uborkán és a paradicsomon kevés oldalhajtás képződik, a paprika az ültetést követően nem bokrosodik, előfordul, hogy a tenyészőcsúcs teljesen elpusztul. A növény érzékenyebb lesz a betegségekre, csökken a hidegtûrő képessége. A káliummal bőségesen ellátott paradicsomnak jobb a színesedése, gyorsabb az érése, a zöldtalpasságra és zöldfoltosságra hajlamos fajtákon kialakulnak a jellegzetes színanyag-betegségek. A termesztésben a paprikán, a paradicsomon, az uborkán előforduló káliumhiány tünete, kissé emlékeztet néhány gyomirtó szer okozta színelváltozásra is. Ezektől általában abban különböztethető meg, hogy a káliumhiány klorózisa mindig az alsó leveleken jelenik meg először, szemben a herbicidek okozta kórképpel, amely rendszerint a fiatalabb növényi részeken vált ki először színelváltozást.

A kálium túladagolás elsősorban sókártétel formájában nyilvánul meg, de az is előfordulhat, hogy a konkurens ionok - magnézium, kalcium, bór, cink, mangán - hiánytünetét váltja ki (ionantagonizmus).

A kálium a talajban gyorsabban mozog mint a foszfor, de jobban kötődik a talajszemcsékhez mint a nitrogén. Ebből adódóan lazább talajon pl. homokon vagy hosszabb tenyészidejû növények esetében (pl. paprika, tárolási káposztafélék, paradicsom, stb.), célszerû megosztva adni. A kisebb káliumigényû, rövidebb tenyészidejû zöldségfélék alá (pl. hónapos retek, fejes saláta, zöldhagyma, spenót, korai burgonya, cékla stb.) egyszerre juttassuk ki.

A káliumtrágyák megosztásánál a következő szabály betartását javasoljuk a zöldségfélék esetében. Nagy káliumadag esetén, magas káliumigényû növényeknek – főleg homokon – 50%-át ősszel alaptrágya formájában az őszi mélymûvelés alkalmával adjuk, a maradékot megosztva indító- és fejtrágyaként (25 – 25%) lehet kiszórni. A rövid tenyészidejû fajoknál csak alaptrágyának (100%), esetleg két részre megosztva alap- és indító-trágyának adjuk. (Ekkor a szükséges káliumadagot 70 – 80 ill. 20 – 30 %-os arányban osszuk meg).

A kálium nagyobb mennyiségben perzselő hatású, súlyos esetben a túladagolás a növények pusztulását is okozhatja, ezért a kiszórásánál körültekintően kell eljárni. Ha alacsony a talaj káliumtartalma és sok mûtrágyát kellene kijuttatni, akkor többször, de kisebb adagot használjunk Alaptrágyának 20 – 30 g/m2 K2O (200 – 300 kg/ha) hatóanyagnak megfelelő mûtrágya mennyiséget, indítótrágyának és fejtrágyának 10 – 15 g/m2 –nél azaz (100 – 150 kg/ha) hatóanyagnál többet alkalmanként ne adjunk. Az alsóbb értékek a túltrágyázásra érzékenyebb fajokra (pl. saláta, fehér- termésû paprika, uborka) a nagyobbak a kevésbé érzékenyekre vonatkoznak. A kiszórandó kálium adagot a talaj tápanyagtartalma, a növény és a termesztési mód ismerete nélkül nem lehet pontosan meghatározni. Közepes tápanyag-ellátottságú talajon az 1-es táblázatban megadott káliumadagokkal számolhatunk.

Ha szerves trágyát is használunk, akkor a kiszórásra kerülő mûtrágya adagból, le kell vonni a szerves trágya káliumtartalmát, ami egyes esetekben számottevő mennyiség lehet (pl. baromfi- és sertéstrágya esetében 0,4 – 0,6 % azaz megfelel 1 – 2 dkg/m2 mennyiségû mûtrágyának.

Anyagi okokból és a zöldségfélékre gyakorolt hatásukból adódóan nagyon fontos a káliummûtrágyák helyes megválasztása. A kereskedelemben alapvetően háromféle káliumtrágya kapható: nitrát, szulfát és klorid típusú.

Klorid típusú mûtrágyák: 40 ill.60 %-os kálisó; Kamex; és a legtöbb összetett mûtrágya.

Szulfát típusú mûtrágyák: 50 %-os kálisó vagy kénsavas káli, Patentkáli, HydroComplexTM. stb.

Nitrát típusú mûtrágyák: Káliumnitrát, Multi-K, Krista-K, hamuzsír.

A zöldségfélék – kivéve a gyökérzöldségeket – klorid érzékenyek, ezért a szulfátokat és a nitrát típusúakat kell előnybe részesíteni. Ősszel alaptrágyának, és tavasszal vetés vagy az ültetés előtt indítótrágyának az olcsóbb, de kevésbé jól oldódó szulfátokat, fejtrágyának a vízben tökéletesen oldódó, és a növények által gyorsan felvehető nitrátokat adjuk. A hajtatásban, ahol a téli fényszegény hónapokban a növények érzékenysége a toxikus anyagok iránt különösen nagy, csak nitrát vagy szulfát trágyákat szabad használni.

cellspacing="0">

Növényfaj:

Termés (t/ha)

Káliumigény (K2O kg/ha)

Paradicsom

30 – 50

200 – 300

Paprika

15 – 25

105 – 175

Zöldborsó

4-6

90 – 135

Zöldbab

10 – 14

200 .- 280

Uborka

30 – 40

90 – 120

Dinnye

20 – 30

190 – 280

Sárgarépa

40 – 50

240 – 300

Petrezselyem

10 – 20

80 – 160

Cékla

10 – 20

80 – 160

Zeller

20 – 30

130 – 195

Retek

10 – 20

80 – 160

Fejes saláta

15 – 25

90 – 150

vörösagyma

15 – 25

70 – 120

Fokhagyma

10 – 20

70 – 140

Karfiol

15 – 25

130 – 220

Fejes káposzta

60 – 70

120 – 280

A mulcsozás, vagy ahogy nálunk gyakrabban emlegetik a talajtakarás, egyre több zöldségnövénynél, de más kertészeti kultúrákban is (pl. szőlőtermesztés, szamócatermesztés, faiskolai termesztés, stb.) sikeresen alkalmazott termesztés technológiai eljárás. Számos olyan előnye van, amely miatt egyre nagyobb felületen, egyre nagyobb számú növénynél alkalmazzák, ezek a következők:

- Nagymértékben csökkentik a talaj párologtatását, ezért kevesebbet kell öntözni. Így lehetőség nyílik az egyre drágább öntözővízzel takarékoskodni.

- A mûanyag talajtakaró fóliák használata során kisebb a hajtatásban, a fóliák alatti páratartalom, így kisebb a gomba és baktériumos betegségek fellépésének a veszélye.

- A talajtakarók megakadályozzák a gyomosodást, így nincs szükség a gyomirtó- szerek használatára.

- Színétől függően kisebb-nagyobb mértékben melegíti a talajt, ezáltal a primőröknél fokozza a koraiságot.

- Csökkenti a tápanyag kimosódást ill. védi a talajt a hirtelen, nagyadagú esőzésektől. Ezáltal javítja a tápanyagok hasznosulását.

- Meggátolja a talaj felcsapódását, ezzel tisztábban tartható és tisztán szedhető a termés.

- Az esőzés és öntözés alkalmával felcsapódó, talajon élő betegségektől megvédi a növényt (pl. baktériumos fertőzések).

Vannak egészen speciális takaróanyagok, amelyek használata más előnyökkel is jár. Így például a kétszínû, ún. reflektív fóliák, amelyeknek egyik oldala sötét - ez a gyomosodást megakadályozza -, a másik oldala fehér - ami visszaveri a fényt -, ezzel a téli fényszegény hónapokban javítja az üvegházakban a fényviszonyokat (jobb terméskötés, korábbi érés). /Az átlátszó fóliák talajtakarásra alkalmatlanok, mert a meleg és a fény hatására a gyomok különösen erőteljesen fejlődnek alattuk, olyan mértékben, hogy képesek a fóliát megemelni./

A hagyományosnak számító 0,04 mm vastag talajtakaró fóliák mellet megjelentek a szuper vékony takaróanyagok is, a 0,02 mm vastagságú átlátszó és áttetsző színes talajtakarók, valamint az áttetsző vörös és a füstszínû fóliák. A világosabb talajtakarók nagy előnye, hogy jobban melegítik a talajt (esetenként 3-5 0C hőkülönbség is mérhető hatásukra), míg a fekete és sötétebb füstszínûek ugyan kevésbé melegítik a gyökérközeget, de jobban védenek a gyomosodás ellen. Kétségtelen, hogy a mûanyagipar fejődésével egyre korszerûbb, jobb minőségû és speciális igényeket is kielégítő talajtakaró fóliák kerülnek a termesztésbe, amelyek egészen új lehetőségeket nyitnak a kertészek előtt.

Vannak mesterségesen előállított, mûanyag termékek (pl. fóliák) és természetes alapanyagú takarók (mulcsok). Ez utóbbiak előnye, hogy felhasználás után sem képeznek környezetszennyező anyagot, teljesen környezetbarátok. Ilyen a kertészeti termesztésben a támrendszeres paradicsomnál és uborkánál jól bevált szalma és törek, de megemlíthető az üvegházi termesztésben széles körben alkalmazott fakéreg törmelék, továbbá a fûrészpor, a durva szerkezetû, darálatlan tőzeg, továbbá a különféle papíranyagok.

A szerves anyag tartalmú talajtakarók előnye, hogy a páraigényes növények számára kedvező mikroklímát biztosítanak, az öntözés után a levegő páratartalmát magasan tartják (szabadföldi uborkatermesztés) ami a mi száraz klímák esetében különösen előnyös. Az sem elhanyagolható szempont a megválasztásuknál, hogy bemunkálásuk alkalmával sok szerves anyag kerül a talajba, ami kezdetben javítja a talajszerkezetét, később, a lebomlás után jelentős mennyiségû növényi tápanyagként is szolgál.

Ugyanakkor van a talajtakarásnak néhány hátránya is, amivel a felhasználóknak tisztában kell lenni. Ilyen a talajtakaró fóliák esetében a fokozódó fagyveszély. Tavasszal, különösen a hajtatásban a napsütés hatására a talaj felmelegszik, mint egy „kályha” tartja a meleget, ezáltal éjjel és hajnalban „fûti” a környezetét. Ha a talajt fóliával letakarom, nem tud felmelegedni, így elesünk a talaj fajhőjének hasznosulásától. Ennek különösen a fûtés nélküli hajtatásban lehet komoly következménye, ahol növények számára kedvező hőmérsékletet fûtéssel nem tudojuk pótolni.

A szerves anyagot (cellulózt) tartalmazó mulcsok talajba munkálásánál számolni kell az ún. pentozánhatással. Ez akkor következik be, ha túl sok cellulóz van a talajba. A talajban élő mikroorganizmusok, hogy a cellulózt le tudják bontani, el kell, hogy szaporodjanak. Ehhez pedig sok nitrogénre van szükségük, amit képesek a növények elől is elvonni. Ilyenkor a termesztett zöldségféléknek a levélzete kisárgul, növekedésük leáll, elrúgják a virágokat és a terméseket. A növény a jellegzetes nitrogénhiány tüneteit mutatja. Ha a mulcsanyag beforgatásakor nagyobb mennyiségû nitrogént dolgozunk a talajba – ez függ a mulcstól és annak mennyiségétől – akkor a pentozánhatás káros következményeit megelőzhetjük.

További hátránya a szalmás, fakérges és törekes talajtakarásnak, hogy télen az ilyen anyagba behúzódnak a különféle rágcsálók, amelyek az öntözőcsövekben, de magukban a növényekben is igen komoly károkat tudnak tenni.

A takarásnál az ún. „szalagos módszerrel” húzzuk ki a talajtakaró fóliát, ami azt jelenti, hogy nem a fóliát terítjük le először, és azon vágunk lyukakat, hanem a megfelelő szélességre vágott fóliát fektetünk a kiültetett növények közé. A fóliát már a hengeren megfelelő szélességûre vágjuk, arra nagyon ügyelve, hogy a növénysornál mindig 5-10 cm-rel szélesebb legyen Ellentétben a bordákra feszített palást fóliával, csak lazán helyezünk a talajra, hagyjuk, hogy sok ráncot vessen. Ha a ráncok a sorokra merőlegesen helyezkednek el, akkor jól csináltuk a takarást, ha a ráncok párhuzamosak a sorokkal, akkor túl van feszítve a fólia. Ennek következtében hamarább fog elszakadni, és a borítás sem lesz megfelelő, a növénysorok mentén előbb-utóbb a talaj fedetlen marad. A talajtakarót földdel rögzítjük. A sorok végén és a növények között 0,5 méterenként földet dobunk a fólia szélére. Hogy a nedvesség az öntözések alkalmával átszivároghasson a talajtakarón, még a tekercsen a fóliát sûrûn átszurkáljuk. Inkább több, de apróbb lyukat (hasítékot) készítsünk, mert a nagyobb lyukakon a gyomok kibújnak. Erre a mûveletre szükség lehet a leterítés után is ott, ahol szemmel láthatóan a víz nem tud a fóliáról elszivárogni. A gondosan kezelt talajtakaró fóliák, amelyeket a szezon után letakarítanak, télre gondosan összehajtogatnak, és tavasszal óvatosan helyezik a talajra, akár 3-5 évig is használhatók.

Dr. Terbe István