Az ősi földmûvelési rendszerekben (erdő- és legelőváltós gazdálkodás) a felégetett erdők, feltört gyepek helyén addig folytattak szántóföldi növénytermesztést, amíg a hozamok minimumra csökkentek. Amikor ez bekövetkezett otthagyták a területet és újabb fás, gyepes részeket vettek használatba. A hozamcsökkenés legfőbb oka a talaj tápanyag szolgáltató képességének kimerülése volt, mivel a trágyázást nem ismerték.
Sajnálatos, hogy a XX. század végén, a XXI. század elején az egykor szebb napokat látott magyar növénytermesztésben is megjelent a parlag nem is elhanyagolható részesedéssel a szántóterületből. Csakhogy manapság ismerethiányról nem beszélhetünk, sokkal inkább a mezőgazdaságot sújtó forráshiány kényszeríti a gazdálkodókat a szántóterület egyrészének parlagon hagyására. Pedig a parlag, különösen a mûvelt területek közé ékelődve rendkívül káros. Egyrészt termelő kapacitás csökkenést képez, másrészt akut fertőzési gócokat jelent. A parlag túlélő területe a kórokozóknak, kártevőknek, gyomoknak. A mai parlagterületek felszámolására a jog fenyegetésén kívül sokkal inkább átgondoltabb támogatási módokra, hatékony mûvelési ág változtatásokra (erdősítés, melioratív gyepesítés, mezőgazdasági víztározók) lenne mielőbb szükség.
Az ugar a növénytermesztésből időszakosan kivont, de mûvelt, vagy mûvelt és kizárólag a talajtermékenységet szolgáló növényállománnyal hasznosított termőhely.
Az ugaros földmûvelési rendszer eredeti formájában a parlagos rendszert váltotta fel és a VII. századtól mindaddig tartott (kb. a XV. század végéig), amíg az istállótrágyázás el nem terjedt. Az ugaros földmûvelési rendszer idején a birtokviszonyok már megszilárdultak (minden talpalatnyi föld gazdára talált), szabadon mûvelésbe vonható újabb területek nem voltak, viszont a népesség növekedésével az élelmiszer növények iránti igény fokozódott. Ezt az igényt a talajerő visszapótlás nélkül nem lehetett kielégíteni. Az ugaros rendszer ezen a problémán úgy segített, hogy a mûvelésbe vont területet két részre osztották, az egyik felén 1-2 évig főként gabonaféléket termesztettek, a másik felét „ugaroltatták”. Ami annyit jelentett, hogy ahányszor a terület kizöldült feketére mûvelték (innét származik a „fekete ugar” elnevezés). Az ugarolt terület termőképessége 1-2 év alatt némiképp helyreállt és akkor felcserélték a két területrészt. Azonban az így megtermelt javak is kevésnek bizonyultak. Ekkor már a területnek csak 1/3-át pihentették és a 2/3-án folytattak növénytermesztést. Nem nehéz belátni, hogy ilymódon a föld kizsarolása fokozódott, egy rossz gazdálkodási rendszert, egy még rosszabb váltotta fel. Természetesen felmerül a kérdés és a klasszikus szakíróink (Cserháti, Grábner) is sokat foglalkoztak azzal, hogy az ugaron, amikor 1-2 év után ismét termesztésbe vonták, miért nőttek a hozamok? Összefoglalva ennek okai:
- a talajszerkezet némileg javult,
- a talaj természetes tápanyagtőkéjéből a felvehető hányad több lett,
- a „feketén” tartás jelentősen gyérítette a gyomokat.
Mindazon által a fekete ugar csak 1-2 évig jelent előnyt, mert:
- csökken a talaj tápanyagtőkéje,
- nincs hozam, de a „feketén” tartás költségei terhelik a gazdálkodót,
- a nitrogén kimosódás veszélye fenyeget, különösen a lazább talajokon.
Az ugaros földmûvelési rendszertől (aminek változatait „két- és háromnyomásos” gazdálkodás elnevezéssel is illetnek) kissé bővebben azért írtam, mert érdekes módon a gazdálkodás fejlődésének egy magasabb spirálján a XX. század 80-as éveiben Európa fejlett mezőgazdaságú országaiban ismét megjelent az ún.: „zöld ugar” formájában és az EU tagországokban ma is és várhatóan még hosszú ideig jelen lesz. Mi is tulajdonképpen a zöld ugar, miért jelent meg a gazdálkodásban?
Zöld ugarnak nevezzük azt a termőhelyet, amelyen egy, vagy több növényfajból álló kultúrát legalább egy tenyészidőre kizárólag a talajtermékenység fenntartására, esetleg javítására létesítünk, a képződő hozamot maradék nélkül visszajuttatjuk a talajba.
Az EU tagállamaiban a szántóterület 10-15 %-án található zöld ugar az agrárpiaci szabályozástól függő mértékben. Ezeken a területeken tilos a mûtrágya, a növényvédőszer felhasználás. Célja a talajtermékenység fenntartása, a kemikáliák környezetkárosító hatásának mérséklése, a túltermelésből adódó problémák mérséklése. Az így ugarolt területről nincs árbevételük a gazdálkodóknak, csak költségeik vannak, ezért a termelésből így kivont terület után támogatásban részesülnek. Az egyéves zöld ugar létesítésére tőlünk nyugatra előszeretettel vetnek facéliát, olajretket. Mindkettő nematicid hatású és jó méhlegelő is egyúttal. Az egy évnél hosszabb idejû zöld ugaron a növénytársításoké (fû + pillangós) a főszerep.
Nálunk, amennyiben sikerül az előzőekben említett mûvelési ág változásokat végrehajtani, egyenlőre nem kell tartanunk a túltermeléstől, még is jó okunk van foglalkozni a zöld ugar és módosított változatainak kérdésével. Egyrészt nagyon sok zöld ugarra való faj vetőmag termesztésére vállalkozhatunk, másrészt talajaink állapota teszi indokolttá. Legtöbb talajtípusunk, különösen a IV.-V.-VI. termőhelyi kategóriákba soroltak szerkezete leromlott, szervesanyag-tartalmuk alacsony, katasztrófálisan kevés a szervestrágyánk, stb.
A zöld ugar sok tekintetben hasonlóságot mutat a zöldtrágyázással. Mindkét célra azok a fajok előnyösek nálunk, amelyek:
- mérséklet vízigényûek,
- rövid tenyészidejûek (másodvetésre is alkalmasak),
- jó talajtakarók és dús gyökérzetet fejlesztenek,
- biomassza tömegük C:N aránya szûkebb, mint 40:1-hez,
- a kórokozók kártevők nem szeretik, nem köztesgazdák,
- vetőmagjuk elfogadható áron folyamatosan kapható.
A hasonlóságok mellett azonban különbségek is vannak, amelyek függnek:
- termesztett fajoktól (társításoktól),
- elérni kívánt céltól,
- a növényállomány használatától.
Zöldtrágyázásra azokat a fajokat (társításokat) részesítjük előnybe, amelyek nagy tömeget adnak és képesek szimbiózis révén a légköri N megkötésére. A zöldtrágyázástól megkívánjuk, hogy a talaj tápanyagszolgáltató képességét nagyobb mértékben növelje, mint a zöld ugar. Ezzel el is érkeztünk a zöldtrágyázás hazai gyakorlatának neuralgikus pontjához. Amennyiben a zöldtrágya növények alá nem adunk legalább 100-150 kg/ha mûtrágyát faji sajátosságoknak megfelelő arányban, akkor:
- kicsi lesz a biomassza tömeg,
- az utónövény számára csak a felvehető tápanyag „átrendeződését” oldottuk meg.
A következőkben felsorolunk néhány olyan fajt, amelyek zöld ugar és zöldtrágyázás céljára is megfelelőek, vetőmagtermesztésük hazánkban megoldható:
Pillangósok (egyévesek, vagy áttelelőek):
Bükkönyfajok (társításban),
Csillagfürt fajok (fő- és másodvetésben),
Bíborhere.
Pillangósok (évelők):
Fehérhere füves társításban,
Szarvaskerep füves társításban,
2 éves fehérvirágú somkóró.
Nem pillangós évelők:
Olaszperje (társítva, pl. landsbergi keverék),
Évelő rozs (társítva évelő pillangóssal).
Egyéves nem pillangós fajok:
Fehérmustár (másodvetésben),
Olajretek (másodvetésben),
Tyfon, Perko, Buko (másodvetésben),
Tavaszi repce (fővetésben),
Rozs,
Napraforgó (fő- és másodvetésben),
Facélia (fő- és másodvetésben).
A zöldtrágya növényeket virágzásuk előtt kell leszántani, a magasra növőket célszerû előzőleg szárzúzózni, vagy lekaszálni.
Mivel a zöldtárgya növények jó része egyúttal tömegtakarmány is, ráadásul közülük nem egy több növedéket is képez előfordul, hogy részben takarmányként is értékesülnek. Ilyenkor az elvitt terméssel csökken a talaj termőképességére kifejtett jó hatásuk.
A zöld ugar és a zöldtrágyázás talajtermékenységre utónövényekre gyakorolt tartamhatása sok tényezőtől függ (biomassza tömege és minősége, a talaj típusa, az utónövény, stb.), de a trágyázó hatással kb. két végi számolhatunk.
A tarló milyenségétől és kezelésétől függően szintén mutat hasonlóságokat a zöld ugarral és a zöldtrágyázással.
Tágabb értelemben tarlónak nevezzük a betakarítás után visszamaradó termőhelyet a különböző növényi maradványokkal együtt.
A tarló talajtermékenységben játszott szerepét, az utónövényre gyakorolt hatását több tényező befolyásolja:
- a betakarított növény faji sajátosságai,
- a visszahagyott növényi maradványok mennyisége, minősége,
- a betakarítás ideje, módja /szalma, szár aprítás/,
- a tarló mûvelése,
- a talaj típusa.
Legértékesebbek a korán lekerülő, gyomelnyomó, a talaj vízkészletét mérsékelten igénybe vevő, a szûkebb C:N arányú (30:1-nél nem tágabb) szár- és gyökérmaradványt visszahagyó fajok és társításaik (borsó, lencse, lóbab, zöldtakarmány keverékek, bíborhere, bab, őszi káposztarepce, stb.). Jónak minősítjük a nyár közepén feltört évelő pillangósok és füves társításaik tarlóját, a szója, a csillagfürt, a burgonya után visszamaradó termőhelyet. Közepes értékû a kalászos gabonák tarlója. Kedvezőtlenek a későn lekerülő, tág C:N arányú maradványokat visszahagyó, a talaj vízkészletét erősen kimerítő kultúrák, mint pl. a cirokfélék, napraforgó, kukorica, stb. tarlója. A késői lekerülés önmagában még nem jelent negatív értékelést, mert pl. a cukorrépa klasszikusan jó előveteménye a tavaszi sörárpának.
A tarló értékét befolyásolja a visszamaradó szár- és gyökérmaradványok mennyisége és minősége. A kalászosgabonák, a kukorica után sok, de tág C:N arányú maradvánnyal számolhatunk, ha a termőhelyen maradnak. 40-50 kg/ha N adagolással értékes szervesanyag forrásnak számítanak, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy szármaradványaikkal jelentős mennyiségû káliumot hagynak vissza. Néhány példa erre vonatkozóan:
| Növényi maradvány | Mennyiség | Visszamaradó | ||
| N | P2O5 | K2O | ||
| t/ha | kg/ha | |||
| Kalászosok szalmája | 3 | 11-13 | 2-3 | 24-27 |
| Kukoricaszár | 5 | 14-18 | 4-6 | 40-50 |
| Leveles cukorrépafej | 20 | 15-18 | 2-3 | 80-100 |
A betakarítás ideje és módja szintén hatással van a tarló értékére. A július végéig betakarított növények tarlóját azonnal sekélyen „hántani” kell, majd hengerrel lezárni (vízmegőrzés, vetőágy a gyomoknak és a „szemveszteségnek”). A gyors munkához nagy területteljesítményû középnehéz tárcsásborona + kapcsolt gyûrûshenger ajánlott, lazább talajokon az ásóborona + henger is megfelelő. A tarlóhántás legfeljebb deflációnak kitett homok és kotu talajokon maradhat el. Amennyire sietni kell a tarlóhántással és lezárásával, annyira „ráérősen” kezdjük a gyomoktól, árvakeléstől kizöldült tarló mûveléséhez. A képződő biomassza „ingyen zöldtrágya”. Ez alkalomból sem mulaszthatjuk el kihangsúlyozni a tarlóégetés (a szalmaégetést a jog is fenyegeti) káros voltát. Egyetlen vizsgálat sem igazolja a vélt növényvédelmi előnyeit, viszont hátrányai a napnál világosabbak:
- szervesanyag pazarló,
- tûzveszélyes,
- légszennyező,
- káros a hasznos élőlényekre,
- kivitelezése költségigényes.
Ősszel hazánkban mintegy 1,5 millió hektáron számolhatunk a kukorica és a napraforgó tarlójával. Mindkét növényt többnyire magas tarló hagyásával takarítják be. Feltétlenül szükséges a 25 cm-nél magasabb szárrészek aprítása, zúzása. Ez a mûvelet nemcsak korhadásukat segíti, de javítja az alapmûvelés minőségét, tavasszal pedig jobb vetőágy készíthető, fokozottan érvényes mindez arra a nem is ritka esetre, amikor őszi búzát, rozsot, vagy tritikálét kényszerülünk utánuk vetni.
Dr. Késmárki István
Címlapkép: Getty Images
