Erdélyiné Berta Irén a Mezőhegyesi Sertéstenyésztő és Értékesítő Kft. két telephelyének vezetője, s hogy nő létére miként is került a férfiembert is próbára tevő pozícióba, annak bizony mélyről jövő magyarázata van. A kemény munka, és a paraszti élet minden jellemzője korán ismertté vált a számára, mert a szülői minta a leginkább nevelő erejû.
Irén édesapja a rendszerváltást megelőzően már egyéni gazdálkodó volt, ami az idő tájt igencsak nehéz és kockázatos vállalkozást jelentett – de ő ebből nevelte fel két leányát. A nővéreknek már gyermekkorukban bele kellett tanulniuk abba, hogy a kis család csak úgy boldogul, ha mindenki kiveszi a részét a munkából. Aki így nő fel, az észre sem veszi, hogy miközben teszi a dolgát, milyen tudás birtokosává is válik.
Az apa kisebb területen gazdálkodott, gépei nem voltak, két lova segítségével végezte a szántóföldi munkákat. A hat-nyolc tehén adta tejből származó jövedelem biztosította a kis család megélhetését, a gyermekek taníttatását. Az állatok közelsége és a velük való foglalkozás meg is határozta a jövőt. A lányok koruknak megfelelően vettek részt a napi feladatokban, megvolt a dolguk már kisgyerekként is – a tehenek itatása és a lovak vezetése a kukoricasorok között olyan természetes volt a számukra, hogy Irén már akkor tudta és érezte, hogy a földhöz, a természethez közel kell maradnia később is. Már az általános iskolában a biológia és az ahhoz kapcsolódó tantárgyak álltak közel hozzá, a továbbtanulás pedig nem is volt kérdéses. „Tanulj lányom, a tudást soha nem tudják elvenni tőled” – hallotta gyakran az örök örvényû bölcsességet édesapjától. „Az embereknek enni mindig kell” – hangzott az apai kijelentés, amely jól befészkelte magát a gyermeklány fejébe.
Az orosházi gyermekévek alatt varrni, mosni, és főzni is megtanult kislány a házimunkák mindegyikébe beleszokva a háztartásvezetésbe idejekorán belenőtt. S ahogy az a régi paraszti családokban természetes volt, az asszonyi munka része volt a konyhai veteményeskert gondozása is. Ebből a biztonságból nem szívesen szakadt ki, amikor középiskolásként kollégiumba költözött, de abban az időben csak Hódmezővásárhelyen indult az érdeklődésének megfelelő szak – nem volt más választás. A középiskola nem csak a felcseri szakmát adta a számára, mert itt ismerkedett meg a férjével is, akivel egy osztályba jártak, és 16 éves koruk óta alkotnak egy párt. A fiatalok egymást alakítva és formálva lettek felnőtté, a közös út az egymáshoz való alkalmazkodást is megkönnyítette. A pár már együtt ment tovább a kaposvári főiskolára, ahol diplomát szereztek.
A szakmai út a friss diplomás Irén számára a Mezőhegyesi Állami Gazdaságnál kezdődött, ahol az idő tájt kezdték a ménsperma mélyhûtését, s bár még meglehetősen kezdetleges módszerrel, de jó eredményekkel dolgoztak. A gazdaság állatkórházának laborvezetője státuszt a családalapítás évei követték, majd a munkanélküliség időszakát a tanyákat és a vidéket járva a vágóhídra való felvásárlás kora következett, később a vágóhídvezetői pozíció.
Ilyen szakmai előélet után került immáron tizennégy esztendeje a céghez, ahol a kezdetek óta vezető beosztásban dolgozik.
S hogy a mezőgazdaságban dolgozók példája a következő generációkra is milyen hatással van, azt mi sem példázza jobban, minthogy mindkét gyermeke az ágazathoz vonzódó szakmát választott. Agrármérnöknek készülő fia versenylovagol is, leánya pedig gazdaság és vidékfejlesztés szakos végzettséggel most az édesanya mellett dolgozik annak helyetteseként.
A Mezőhegyesi Sertéstenyésztő és Értékesítő Kft.-t így mutatja be nekünk a telepvezető: két telephelyünk közül a központi nagy telepen 1100 koca van, a kisebb 560 kocás. Mindkettőnek a 2009-es tulajdonosváltás óta vagyok a vezetője, harmincnyolc beosztott munkatárs dolgozik az irányításom alatt. Az új tulajdonos beruházásainak, a gépesítésnek és a korszerûsítésnek köszönhetően megszûnt a kézzel végzett munka jelentős része.
A sertéstartás presztízse sajnos igen alacsony, „alja munkának” tekintik Magyarországon. Ebben a szakmában két élőlénnyel kell dolgoznunk: az egyik a sertés maga, a másik azonban az ember, aki az állatot kiszolgálja. A két szereplő biológiai igényét kell összhangba hozni, mert a sertésekhez kapcsolódó munkákat mindennap óramû pontossággal kell elvégezni. Ahhoz, hogy a maximális hozamot várhassuk el (pl. legalább 800 gramm napi testtömeg-gyarapodás), minden technológiai elemet szigorúan végre kell hajtani, ebben nem lehet megalkuvás. Az állat elvárja tőlünk, hogy rend legyen körülötte, s ez a legfontosabb vezetői kihívás. Szerencsésnek mondhatom magam a tekintetben, hogy a főnökeim is egyetértenek és meggyőzhetőek a szakmai érvekkel.
Az irányításban dolgozó beosztottaimat magam tanítottam be az adott szakterületen – természetesen az ötleteikre, szakmai meglátásaikra nyitottnak kell lennem. Rendkívül fontosnak tartom a tenyésztésben dolgozók kiválasztását és képzését, hiszen a sikeres mûködés feltétele a jó szaporodásbiológia. Amikor a nagy telepre kerültem – először tenyésztésvezetőként – a telep feltöltése volt a feladatom a genetikai előrehaladás biztosítása, a szaporodási mutatók felügyelete mellett. A genetika kiválasztásában szerepet játszott az is, hogy a rekonstrukciókig a régi, hagyományos technológiával felszerelt telepeken mûködtünk. A kisebb telepet 1969-ben, a nagyobbat 1972-ben adták át, a mai dolgozói létszám duplája látta el akkor tájt az állatokat. Az átadáskor persze még mindkét telephely korszerûnek számított, az idő azonban túllépett rajtuk. Szükséges volt egy új, korszerû technológia beépítése, a munkafolyamatok gépesítése, amelyre 2009-ben került sor.
A régi technológia mellett, amint sikerült a szellőzést biztosítani, az etetést-itatást megoldani, és ahogy a trágyát kézzel el tudtuk távolítani, az adott körülmények között a TOPIGS fajtával értünk el jó eredményeket. Ennek a fajtának bizonyos vonalai ugyanis jól tolerálták a helyi körülményeket. Állítottunk elő exportra tenyészsüldőket is, azok jól megállták a helyüket például Oroszországban, ahol nagyon jó körülmények közé kerülve kiemelkedő termelési mutatókat értek el.
Fontos szakmai kihívás volt számomra a telepek négyes mentesítésének levezénylése, és ennek a státusznak a fenntartása. Óriási odafigyelést igényel az állategészségügyi munka, hiszen a gazdaságos mûködés múlhat akár a legkisebb hibán is. A felmerülő problémák persze folyamatosan próbára teszik a napi életünket, de nem szabad feladni, mindig lehet megoldást találni. A napi szakmai munkámat szigorú heti sorrendek és programok szerint bonyolítom, a telepeken kialakított technológiai munkarendnek illetve rotációknak megfelelően. A tenyésztést mind a két telepen magam tartom kézben, a napi munkákat az irányításom alatt végzik a kollégák. A választással kapcsolatos (28 napos szoptatási idővel dolgozunk) valamint a süldő beállítással és a selejtezéssel összefüggő döntésekben is részt kell vennem. Az olyan időszakos feladatok, mint a téli hideg vagy a nyári nagy meleg folyamatos odafigyelést és megoldásra váró helyzeteket hoznak. Fontossá vált tehát a biológiai szükségleteket figyelembe vevő technológiai sorrendek lefektetése, és azok betartatása. A helyi, telepspecifikus sajátosságokat azonban mindig be kell építeni a munkaszervezésbe, mert nincs két egyforma sertésfarm. Itt mindenki előre meg tudja tervezni a napi munkáját. A napi rutint természetesen időnként megtörik az előre nem tervezhető történések, mint a betegségek vagy akár mûszaki problémák, amelyekre azonnal reagálni kell. A telepméret növekedésével természetesen ezek gyakorisága is nő, így gyakran nem nyolcórásak a munkanapjaim, hiszen az adminisztrációval kapcsolatos feladatokat is el kell végeznem.
A magyar sertéságazat fő gondjának a külföldről behozott olcsóbb sertést látom. Sajnos az emberek nagy többségének nincs pénze arra, hogy az esetlegesen drágább, de jobb minőségû hazai terméket vásárolja meg. Rávilágít ez a helyzet azonban arra is, hogy Magyarország nagyon lemaradt a versenyképesség terén a vezető európai országoktól. Külföldi látogatásaim során nem sikerült egyébként egyértelmû válaszokat kapnom arra a kérdésre, hogy más országokban milyen mértékû támogatásokat kapnak a sertéstartók. Ebből arra következtetek, hogy talán bújtatott támogatásokkal is segítik számukra a versenyelőnyük fenntartását. Az kétségtelen, hogy naturális mutatókban ezek az országok előttünk járnak, és ott hihetetlen erős szervezetekbe, szövetkezetekbe tömörülnek az ágazat szereplői.
Magyarországnak óriási technológiai és mûszaki lemaradást is be kellene hoznia, ami hatalmas forrásokat igényel. Bár haladtunk e tekintetben az elmúlt években, de az állatlétszámokból ítélve sajnos nem elég gyorsan. A humán ismeretek rendelkezésre álltak, a genetikát fejlesztettük, a takarmányozásunkat is évtizedek óta a legújabb ismeretek szerint végezzük. A technikai eszközök, az épületek, a trágyakezelő rendszerek cseréjéhez viszont pénz kell, az más módon nem pótolható. Az EU-előírások követése is sok helyütt komoly beruházásokat jelent – nálunk ugyan a kocák eddig is csoportos elhelyezésben voltak, egyedi takarmány-dozírozóval, de vannak olyan telepek, ahol ennek a szabályozásnak a bevezetése komoly fejtörést okoz. Szakmailag azonban el tudom fogadni a kezdeményezést, hiszen a sertés társas lény, kondákban érzi jól magát, és nem szabad megfeledkezni az ősi igényeiről illetve ciklikusságairól sem.
A jelenlegi, integrációt ösztönző kormányzati törekvésekre nem merem azt mondani, hogy biztosan sikeresek lesznek. Jól ismerem a vidéket: az emberek mentalitása és szakmai elkötelezettsége megváltozott, ráadásul a helyi jogszabályok sem teszik lehetővé a legtöbb településen az állattartást. Gondnak látom a sertéstartás megítélést is, mert bár sok embernek egyáltalán nincs munkája, sertéssel mégsem akar foglalkozni. Olykor a telepre sem találok elég jelentkezőt egy-egy megüresedett állásra, pedig tudva lévő, hogy a cégünk minden hónap 10-én pontosan fizeti a munkabért.
A Mezőhegyesi Sertéstenyésztő és Értékesítő Kft. tulajdonosainak elvárása a tervezhetőség, az átláthatóság, és a nyereséges mûködés. Az új ismeretek gyûjtése, a pozitív tapasztalatok felhalmozása ugyancsak fontos, mert csak azáltal tudunk megfelelni az új elvárásoknak. Magam is nyitott vagyok a telepi próbák és kísérletek beállításaira, nagyon sokat tudunk tanulni belőlük. Alapvető elvárásunk azonban, hogy már a kipróbálás sem jelenthet számunkra pluszköltséget. Az új takarmányok, gyógyszerek, gyógyszerkiváltó anyagok (gyógynövény keverékek), ivóvíz savanyító szerek tesztelésével érhetjük el a hatékonyabb és nyereségesebb termelést. Beváltak a kipróbált gyógynövényes készítmények az antibiotikumok kiváltása vagy mennyiségének csökkentése alternatívájaként. Az állat biológiáját figyelembe vevő természetes anyagok használatának a híve vagyok, jó néhány pozitív tapasztalatunk volt az elmúlt években ilyen jellegû készítményekkel. Kiemelném azonban a higiéniai állapotok folyamatos magas szinten tartását, mert ezzel lehet leginkább csökkenteni a fertőzések kockázatát és az antibiotikumok használatának szükségességét.
Elkötelezettje vagyok a hivatásomnak, de abban nem hiszek, hogy rövid időn belül újra 9–10 millió sertés lesz Magyarországon – reménykedem mégis az ágazat felemelkedésében. Mindennapi munkám során pedig az vezet, hogy minden feladatot úgy kell elvégezni, mintha a cég a sajátom lenne.
Keresztes Júlia - Dr. Gergácz Zoltán
A cikk szerzője: Keresztes Júlia
