Nemrégiben az Agro Napló munkatársa életéről, pályájáról beszélgetett Bálint Györggyel, az ország kertészével.

Mi köti önt a mezőgazdasághoz, a származása, a választása vagy netán mindkettő?



Minden sejtemmel a mezőgazdasághoz kötődöm, mert apám gazdálkodó volt, a XX. század első harmadában ezt úgy mondták, hogy középbirtokos. Ez egy jól felszerelt, korszerû gazdaság volt, jelentős szőlőterülettel Heves megyében. A birtok központja Gyöngyöstől nem messze Halmajugrán volt. Ezt a falut és környékét tekintem tulajdonképpen szülőföldemnek, bár igaz, hogy Gyöngyösön születtem. Az év nagyobbik részét ugyanis Halmajugrán töltötte a család, ott voltak igazán barátaim. Ezt a falut tartom még ma is igazi otthonomnak. Még most is nagyon jó kapcsolatot ápolok az ottani emberekkel. Bár az is igaz, hogy mint afféle kulákot 1948. telén elüldöztek onnan. De még azután is sokszor meghívtak különböző eseményekre.

Iskoláit hol végezte?



Gyöngyösön a Magyar Királyi Főgimnáziumban érettségiztem 1937-ben. Nemrégiben voltam Gyöngyösön – díszpolgára vagyok a városnak –, ahol egy ünnepségen vettem részt, és ott odajött hozzám a gimnázium igazgatónője, s megkért rá, látogassam meg az iskolát, ahová jártam. Természeten elfogadtam a meghívást.



A gimnázium elvégzését követően a Kertészeti Tanintézetbe vettek fel Budapestre Ez egy furcsa jogállású tanintézmény volt, mert nem volt ugyan főiskola, de csak érettségizettek mehettek oda tanulni. Majd az intézmény akadémiai – azaz főiskolai – rangot kapott. Később aztán egyetemi rangra emelték, most a Corvinus Egyetem Kertészeti Karaként mûködik.



Diplomát 1941-ben kaptam. Akkor édesapám már nagyon beteg volt, és engem akkor nagykorúsítottak, így én lettem a gazdaságunk vezetője. Addig vezettem a gazdaságot, amíg be nem kellett vonulnom munkaszolgálatra 1942-ben. Ezek az évek azután az életem legnehezebb időszakát jelentették. A munkaszolgálatot követően pedig koncentrációs táborba kerültem Mauthausenbe, ahonnan 1945-ben jöttem haza.

De hazaérkezésem után nem találtam meg a hozzátartozóimat.

Hogyan kezdődött az új élete?



Hazamentem Halmajra, és találtam egy kifosztott lakást és gazdaságot. Megpróbáltam rendbe hozni a maradék gazdaságot, mert időközben megtörtént az első földosztás, és emiatt csak egy kis része maradt meg a birtoknak. Három év alatt azonban valamelyest rendbejöttek a gazdasági ügyek. 1948-ban viszont azt mondták, hogy vagy eltávozom onnan, vagy internálnak. Én az előbbit választottam, és két bőrönddel, valamint a feleségemmel és a kisgyerekemmel Budapestre költöztünk.



Ekkor, hogy meg tudjunk élni, elkezdtem kerteket gondozni, Pesterzsébeten és Pestszentimrén vállaltam munkát, ásást, metszést, permetezést. De nem bántam meg, sőt, visszatekintve úgy gondolom, hogy életem egyik legszebb, legproduktívabb szakasza volt. Ez 1953-ig tartott, amikor lazultak valamelyest a politikai viszonyok.



Ebben az évben vettek fel a Mányi Állami Gazdaságba segédagronómusnak, de három-négy hónap múlva már főagronómus voltam. Itt lényegében azokat a tapasztalatokat hasznosítottam, amiket otthon apám mellett tanultam. Ebben az állami gazdaságban dolgoztam egészen 1963-ig.

Az 1956-os forradalom hogyan érintette az életét?



Az állami gazdaságban volt egy nagyon párthû igazgató, akit elüldöztek az emberek a gazdaságból. Ezután engem választottak meg „a nép akaratából” igazgatónak,, de ez a „dicsőség” nem tartott sokáig, 1957. márciusáig voltam azon a poszton. Ezután még 6 évig dolgoztam ott főagronómusként. Majd a gazdaságot összevonták a környező két állami gazdasággal. Ez azonban már nem volt eredményes. Azután egy rövid ideig Fejér és Komárom megye állami gazdaságainak főkertésze lettem, de ebből a dologból gyorsan elegem lett, mert addigra eluntam a családtól távoli életet. Ekkor vállaltam el a Kertészet és Szőlészet főszerkesztői állását.

Nem bánta meg, hogy pályát módosított és újságíró lett?



Nem, nem bántam meg. Úgy érzem, az jó időszaka volt az életemnek, mert szerettem csinálni. A főszerkesztői székben 1967-től 1981-ig ültem. Az újságból a kezem alatt kétheti folyóiratból hetilap lett, sikerült színessé is tenni az újságot, nemcsak tartalmilag de nyomdatechnikai értelemben is.

Milyen koncepció szerint építette fel az újságot, mire gondolt, mit kell tartalmaznia egy széles körû ismereteket terjesztő szaklapnak?



Meg voltam győződve, hogy egyetlen újság nem tudja kielégíteni a sokrétû kertészeti szakma igényeit. Olyan átfogó ismereteket igénylő területekről kellett illetve kell információkat adni, mint például a szőlészet, a zöldség-gyümölcs-, vagy a dísznövény-termesztés. Nem beszélve arról, hogy más-más információ szükséges a kiskertekben és a nagyüzemekben dolgozóknak. Így aztán sikerült még három folyóiratot létrehozni: a Kertbarát Magazint, a Kerti Kalendáriumot valamint a Kertgazdaság címû tudományos folyóiratot. Ezek a lapok még ma is mûködnek, léteznek.

Mint újságíró a múlt század 80-as éveinek elején országosan ismertté vált. Mit jelentett ez az ön számára?



Amikor nyugdíjba mentem 1981-ben, úgy gondoltam, hogy nem csinálok majd mást, csak a kertemet gondozom, és könyvet írok. Viszont ezt az elhatározásomat az akkori miniszter nem vette jó néven. A sors ugyanakkor a maga módján oldotta meg a kérdést. Egy alkalommal behívtak a televízióba, és az akkor induló Ablak címû mûsor főszerkesztője Peták István felajánlotta, hogy a magazinmûsorban mezőgazdaságról, főként kertészetről beszéljek az embereknek. Végül is ráálltam. Így aztán az elkövetkező 25 évben ezt rendszeresen csináltam.

A 80-as évek végén eljött egy újabb fordulópont: a rendszerváltás. Ez milyen nyomot hagyott az életében?



Ezidőtájt kerültem kapcsolatba a politikával. Úgy gondoltam ugyanis, hogy ismerem a magyar vidék életét, a mezőgazdaságnak minden apró részletét. Többen is megkerestek abban az időben. Az egész ügy azonban két évvel a rendszerváltást megelőzően kezdődött. Nagy Tamás, a MOSZ mostani elnöke képviselőjelölt lett, és az volt az ötlete, hogy járjuk ketten a választókerületét. Ő beszél a politikáról, én pedig válaszoljak az emberek szakmai kérdéseire, főként, ami a kertmûvelést és a háztáji gazdaságot illeti. Az emberek szívesen beszélgettek velem. Mindez alátámasztotta azokat a korábbi elképzeléseimet, hogy tapasztalataimat szélesebb körben is meg lehet osztani és hasznosítani lehet azokat. Ezek után végül a szabad demokraták mellett kötöttem ki. Egy cikluson keresztül parlamenti képviselő voltam, de gyorsan tudomásul kellett vennem, hogy ez a világ nem az én világom. 

Miért nem jött létre Magyarországon a rendszerváltás után egy, a vidék érdekeit ténylegesen felvállaló agrárpárt?




Úgy vélem, a politikai elit szellemi összetétele nem volt alkalmas arra, hogy belássa e kérdéskör fontosságát. Lényegében egész életemet úgy éltem végig, hogy általában azt éreztették velem, illetve ezt érzem még most is folyamatosan, hogy amit csinálok, az nem egy fontos szakma.



Például: rendszeresen írok cikkeket a Nők Lapjába, és mindig egy irodalmi hivatkozással vagy idézettel szoktam kezdeni a mondanivalómat. De azt tapasztalom, hogy a kortárs költészetben nincs olyan alkotás, ami a vidékkel, a mezőgazdasággal foglalkozna.



A II. világháború után még olyan íróink-költőink voltak, akiktől nem volt idegen a vidék. Ám nemcsak az irodalomban, hanem például a képzőmûvészetben sincs nyoma a falusi témáknak. Vagyis az egész kultúrából és a közvélemény érdeklődési köréből is hiányzik a falusi élet iránti érdeklődés.



Mindezt én nagyon helytelennek tartom, mert az ország lakosságának 60 százaléka még mindig vidéken él. Tulajdonképpen nyersanyagokban és energiahordozókban szegény ország, mint a mienk, annak egyetlen igazi reális értéke a földben, a mezőgazdaságban, a vidéki emberek érzékenységében van. Ami persze felszámolódik, ha sokáig mindez így folytatódik.



A mezőgazdaság ugyanis képes új reális értéket teremteni. Az ország ugyanakkor most egy hibás agrárpolitikát folytat, mivel a szántóterület 70 százalékán olyan növényeket termesztenek, amelyek értékesítése általában problematikus, és minimális emberi munkaerő foglalkoztatását igényli. Kimaradnak ugyanakkor a gazdálkodásból azok a lehetőségek – például az állattenyésztés fejlesztése vagy az úgynevezett pénzes növények, azaz a munkaintenzív ágazatok: a zöldség, a gyümölcs, a vetőmagtermesztés és még sok minden más is –, amelyek egyenként talán nem jelentenek túl nagy értéket, de összességében mégis csak kiadnak egy nagyon sokszínû – a biodiverzitás igényeinek megfelelő – mezőgazdaságot. Mindezt a Kárpát-medence természeti adottságai is alátámasztják. Ezt pedig mi nem használjuk ki, mi az intenzív mezőgazdasági termelés helyett az extenzívet részesítjük előnyben.



De még az olcsó tömegárut sem dolgozzuk fel olyan mértékben, amelynek nyomán nagyobb haszon maradhatna a gazdálkodóknál, illetve az országban. Mindezt még tetézi, hogy a rendszerváltás után a magyar élelmiszeripart meggondolatlanul, mindenfajta koncepció nélkül adták magánkézbe.

Manapság mivel foglalkozik, mi kapcsolja ki?



Cikkeket írok, elmegyek azokba az agrár-felsőoktatási intézményekbe, ahová meghívnak és szívesen beszélek a fiataloknak mindarról, ami érdekli őket. Rendszeresen dolgozom emellett azon a tarnabodi projekten, ami a nagycsaládos hajléktalanok letelepítését tûzte ki célul. Ez a befogadó falu program.



Ez számomra nagyon fontos, mert úgy érzem, ha túléltem a megpróbáltatásokat, akkor kötelességem, hogy valamit visszaadjak abból, amit kaptam, amikor szükségem volt rá.

A munkájához kik jelentik a támaszt, a biztos hátteret?



Mindenekelőtt a feleségem, akivel 13 éve élünk együtt. Előző feleségem egy hosszú súlyos betegség után halt meg. Van egy derék fiam, aki a Corvinus Egyetemen tanszékvezető egyetemi tanár. Most éppen a vidékfejlesztésről készült el egy könyve, amely szerintem igen összefogottan taglalja ezt a fontos kérdéskört. Van egy unokám, aki ugyancsak kertészmérnök. De már neki is van gyermeke, aki lehet, hogy kertész lesz, de most még csak 8 hónapos. Úgy gondolom, az életben az a legfontosabb, hogy az ember saját magával szembe tudjon nézni a tükörben.

–a.n.–