A fajtamegválasztást többek között befolyásolják a telepítésre váró terület ökológiai adottságai. A környezeti feltételek alapvetően behatárolják a választható fajták körét. A szőlőtermesztés északi határa közelében (Franciaország északi részén, Németországban, Ausztriában, Csehországban és Szlovákiában) a rövid tenyészidejû fehérborszőlő-fajták termeszthetők eredményesen. E fajták általában kis fürtûek és sok hajtást nevelnek. A közepes hő- és fényviszonyokkal jellemezhető területeken a hosszabb tenyészidejû fehér- és vörösborszőlő-fajták is beérnek. E fajták jelentős részére a középnagy fürtméret a jellemző. A hő- és fényviszonyaik alapján legkedvezőbbnek tartott vidékeken, a mediterrán medence országaiban a hosszú tenyészidejû, zömében nagy fürtû fehér- és vörösborszőlő-fajták, valamint a csemegeszőlőfajták is gazdagon teremnek.



Alapvetően ezt a hármas felosztást tükrözi az Európai Unió szőlőterületeinek zónabeosztása is. Az EU három főzónát, az "A" jelû északit, a "B" jelû középsőt és a "C" jelû délit különbözteti meg. (A "C" zónán belül a "CI.", mérsékelten meleg, továbbá a "CII." és a "CIII." - forró- kategóriákat különítették el.) Az egyes régiókban - az ökológiai különbségek kiegyenlítése érdekében - eltérők a cukortartalom kiegészítésére, illetve a savtartalom csökkentésére vonatkozó előírások.



Hazánk adottságai elsősorban a minőségi fehér-, kisebb részben pedig a vörösbor előállításának kedveznek. Nem kérdéses tehát, versenyezhetünk-e azonos feltételekkel egyes EU tagállamok tömegbor- és csemegeszőlő termesztésével. Az viszont a jövő kérdése, hogy az utóbbi időszakban tapasztalható klímaváltozás állandósulása nyomán miként változhat hazánk fajtaösszetétele. A felmelegedés ütemnek további növekedése esetén a hazai fajtahasználatban minden bizonnyal nagyobb hangsúlyt kaphatnak a hosszabb tenyészidejû szőlőfajták.



Szélsőségektől sem mentes éghajlatunk miatt nagy jelentősége van a telepítendő fajták fagy- és téltûrésének is. A szőlő esetében csak viszonylagos fagytûrőképességről beszélhetünk. Termőfajtáink többsége a -15oC -nál nagyobb hidegek hatására fagykárt szenvednek. Természetes szőlőfajtáink fagytûrő képessége eredeti előfordulási helyük szerint eltérő. A Fekete-tenger mellékéről, Kis-Ázsiából, illetve Nyugat-Ázsiából származó fajták többnyire fagyérzékenyek. A nyugat-európai szőlőfajták, továbbá a fajhibridek viszonylagos fagytûrőképessége általában jó.



A hazánkban évente átlagosan lehulló 500-700 mm-es csapadékmennyiség általában elegendő a szőlő számára. A figyelmeztető jelek miatt azonban fokozott figyelmet kell fordítanunk a vízellátottság kérdésére. Azokon a területeken, ahol kedvezőtlen a csapadék eloszlása, s a szőlő gyakran a szárazságtól szenved, meg kell fontolni a viszonylag szárazságtûrő fajták termesztését. A kis fürtû, közepes termőképességû fajták általában jól viselik a szárazságot.



Jóllehet a szőlőt nem tartjuk a talaj iránt különösebben igényes növénynek, mégsem szabad teljesen megfeledkezni a kérdéses terület talajadottságairól. Mindez fokozottan érvényes a nagy növekedési erélyû, kifejezetten termékeny fajtákra, illetve klónokra. Egyazon fajtának különböző talajon termett bora eltérő minőségû lehet. Vulkanikus eredetû talajok testes, savas karakterû, különleges zamatú bort adnak. Meszes talajon szintén viszonylag magas savtartalmú, a mésztartalomtól függően olykor kissé vékony borra számíthatunk. Lösztalajú ültetvényre a színben gazdag, illatos, zamatos bor a jellemző. A homoktalajú szőlők bora többnyire vékony, lágy, fejlődése azonban gyors.



A szőlészek számára egyik döntő fontosságú tulajdonság a fajták termőképessége és termelésbiztonsága. A termőképességet alapvetően a fajtára jellemző fürtátlagtömeg határozza meg. A kis fürtû fajták (pl. Chardonnay) sokszor rügyeik viszonylag nagy termékenysége ellenére sem nagy hozamúak. A tényleges termésmennyiséget a fajta termelésbiztonsága is jelentősen befolyásolja. A termelésbiztonságra ható tényezők közül kiemelésre érdemes a fagytûrő képesség, virágzásérzékenység , illetőleg a kötődési százalék alakulása, valamint a termés tőkén való állóképessége.



A termelésbiztonság szempontjából sem közömbös a választandó fajta károsítókkal szemben mutatott érzékenysége. Peronoszpórára a Vitis vinifera fajták fogékonyak, ennek mértékében azonban bizonyos eltérések tapasztalhatók. A vékony szövetû, csupasz levelû fajták (pl. Afuz Ali) érzékenyebbek erre a betegségre, mint a vastagabb, gyapjas levélfonákúak (pl. Kövidinka). A fajhibridek, idegen szóval az interspecifikus fajták a Vitis vinifera és más szőlőfajok keresztezéséből származnak, a gombás betegségekkel szemben ezért többnyire viszonylag ellenállóak. Az ide tartozó fajták (pl. Bianca, Viktória gyöngye) évente néhány permetezéssel megvédhetők, de kedvező évjáratban akár permetezés nélkül is termeszthetők.



Az egyik legnagyobb növényvédelmi problémát a szürkerothadás okozza. A termés rothadásra való érzékenysége a fürt tömöttségétől, a bogyóhéj sejtsorainak számától, illetve viaszrétegétől függ. A rothadásra kevésbé érzékeny fajták általában laza fürtszerkezetûek; bogyóik vastag héjúak, hamvasak. A csupasz, ill. serteszőrös fonákú szőlőfajták (pl. Ottonel muskotály) fokozottan érzékenyek az atkákra is. A szőlőmoly kártételét szintén gyakrabban figyelhetjük meg a tömött fürtû fajtákon.



Érdekes eredménnyel zárult felmérés készült Németországban. Szőlősgazdákat arról kérdeztek, milyen tulajdonságokat tartanak fontosnak egy új nemesítésû fajtánál. A megkérdezettek a legelső helyre - a jó beérési mustfokot, a termelésbiztonságot, a kellemes ízt és a fagytûrőképességet megelőzően - a gombás betegségekkel szembeni rezisztenciát tették. Rangsoruk kialakítása érthető a felmérés második kérdése alapján: Kit károsítanak inkább a növényvédő szerek, a termelőt, vagy a felhasználót? A termelők többsége erre azt a választ adta, hogy a fogyasztókat csak szakszerûtlen vegyszerhasználat következtében érheti egészségkárosodás, míg a kezelést végzők egyértelmûen fokozott kockázatnak vannak kitéve.



Számításba kell venni a fajták mûvelésmóddal, támasszal és termesztéstechnológiával kapcsolatos igényét, illetve alkalmasságát is. Mérlegelni kell többek közt, milyen a választandó fajta hajtásszerkezete, növekedési erélye, s ezzel összefüggésben a zöldmunka igénye. A sok hajtást nevelő, erőteljesen növekvő fajták kifejezetten zöldmunkaigényesek. A kézimunka drágulásával előtérbe került a fajták gépi szüretre való alkalmassága. Ebből a szempontból szintén a nem túlságosan tömött fürtû, vastag héjú, rothadásra és másodtermés képzésre nem hajlamos fajták a legmegfelelőbbek. A bogyópergési hajlam növelheti a szüreti veszteséget. E miatt nehéz szüretelni például a Viktória gyöngye fajtát.



Fontos ismerni a szőlőfajták tápanyagigényét is. A bőtermő fajtákat - a térállástól és a tőkék terhelésétől függően - nagyobb adagokkal célszerû trágyázni.



A fajták megválasztását alapvetően meghatározza a termelési cél. Ennek megfelelően kell döntenünk a telepítendő fehér- és vörösborszőlő-fajták; minőségi, avagy tömegbort adó fajták, illetőleg csemegeszőlőfajták felől.



A fajtaválasztás során nem szabad megfeledkeznünk a változó piaci igényekről, fogyasztói szokásokról. A fogyasztók gyakran a fajta ismertsége alapján választanak. Általában azok a fajták örvendnek igazán széles körû ismertségnek, amelyek a legnagyobb arányban termesztettek. A KSH 2001 évi teljes körû szőlőültetvény-összeírása alapján megállapítható, hogy a három legelterjedtebb minőségi fehérborszőlő-fajta az Olasz rizling, a Rizlingszilváni (Müller Thurgau) és a Furmint. Az elterjedtség sorrendjében e fajtákat a Chardonnay, a Cserszegi fûszeres, a Hárslevelû, a Zöld veltelini, a Rajnai rizling, az Ottonel muskotály, a Királyleányka, a Leányka és a Szürkebarát követi. 1000 ha-nál kisebb területen termesztik többek közt a Traminit, a Zenitet és a Sauvignont. A tömegborszőlő-fajták közül a Zalagyöngye, az Ezerjó, az Arany sárfehér (Izsáki), a Kövidinka és a Kunleány fajták állnak a lista élén. A vörösborszőlő-fajták közül kiemelésre érdemes a Kékfrankos, a Zweigelt, a Kékoportó, a Cabernet sauvignon, a Kadarka és a Merlot. A csemegeszőlő-fajták elterjedségi sorrendjében a Chasselas és az Irsai Olivér (!) foglal el kitüntetett helyet.



A fajták lényeredéke és a különböző borkészítési eljárásokra való alkalmassága is a megválasztást befolyásoló kérdés, de ezeknél is fontosabb a termés minősége, beltartalmi értékei, többek közt a fajtára jellemző mustfok és savtartalom. A fogyasztó szemszögéből ezeken túl az is sokat számít, hogy a bor rendelkezik-e egyértelmûen felismerhető íz- és illatanyagokkal. Előnyt élveznek azok a fajták, melyek bora határozottan fajtajelleges. A táblázatban néhány minőségi fehérborszőlő-fajta borában felfedezhető jellegzetességét foglaltam össze.

A fajták felhasználása során nem kizárólag az egyéni érdekeknek, hanem az országos fajtapolitikának is érvényesülnie kell. A fajtamegválasztást ezért törvényeknek, rendeleti kötöttségeknek is meghatározzák. A szőlő szaporítóanyagok termelését, forgalmazását és felhasználását az 1996. évi CXXXI. tv., a 88/1997. FM rendelet, továbbá a 90/1997 FM, illetve a 45/1998 FM rendeletek szabályozzák. Az árutermelő, azaz 1500 m2-t meghaladó ültetvényekben telepíthető fajtákról a szőlőtermesztésről és borgazdálkodásról szóló 1997. évi CXXXI. törvény (módosítva a 2000. évi XCIX. törvénnyel) rendelkezik. Figyelembe kell venni ezen túl a "Hegyközségi törvény"-t (1994. évi CII. törvény), a Nemzeti Fajtajegyzéket és a megyénként ajánlott, engedélyezett és ideiglenesen engedélyezett szőlőfajtákról szóló közleményt. A 2003. évre vonatkozó közlemény egyébként a Földmûvelésügyi és Vidékfejlesztési Értesítő 2002. december 31.-ei, 22. számában olvasható.





Dr. Zanathy Gábor