Mit tekintünk professzionálisnak?
Ha versenyt rendeznénk abban, hogy melyik termelő vagy feldolgozó, vagy akár melyik mezőgazdasági vagy élelmiszeripari ágazat működik a leginkább professzionális módon Magyarországon, mindjárt az elején gondban lennénk. Mi a „vérprofiság” mértékegysége, hogyan döntsük el? A minél magasabb elérhető jövedelem? Az önellátás megteremtése, sőt kompetitív exportpiacokra való behatolás? A legfejlettebb technológiai ill. know-how háttér megvalósítása? A legjobb naturális hatékonysági mutatók elérése? Vagy a foglalkoztatás, a vidék megtartó erejének növelése? Esetleg világszinten is újdonságnak mondható innovációk bevezetése? Megannyi dimenzió, melyek nyilván össze is függenek, de sok esetben ütik egymást, így a gazdaságpolitikát választásra kényszerítik. Hogy a magyar agrárirányítás elmúlt 10–15 évében ezek a döntések sikeresek voltak-e, abban nem szeretnénk állást foglalni, ki-ki döntse el saját maga az általa fontosnak tartott célfüggvény végeredménye alapján.
Mi az Erste Banknál a hosszú távú iparági nyerteseket keressük, erre vonatkozóan alakítottuk ki agrárértékelési rendszerünket. Az átfedés a „vérprofisággal” nem teljes, sőt nem is egyértelmű: szakmailag teljes mértékben professzionális termelő, feldolgozó is lehet gazdaságilag sikertelen, ha pl. termékpozícionálási problémái vannak, vagy túlfejleszt, másrészt egy adott aliparágban csak átlagosan jónak tekinthető szereplő is lehet stratégiailag olyan jól pozícionált, hogy hosszú távon is stabilnak látjuk a helyzetét.
A mezőgazdaság az EU-val kötött üzlet jó oldalán
Lényeges kérdés, hogy egy „vérprofinak” mondható rendszer végeredményben hogyan alakul ki, milyen tényezők gyakorolnak hatást a mezőgazdaságunkra, annak teljesítményére? Mivel szabad piacgazdaság vagyunk, értelemszerűen elsősorban a független gazdasági szereplők üzleti döntései kell hogy alakítsák a struktúrákat. A gazdasági szereplők azonban mindig az adott peremfeltételek mellett optimalizálnak habitusuk szerint rövidebb vagy hosszabb távra, melyek kialakítása az ágazati szakpolitikák feladata. A mezőgazdaságban a peremfeltételek megalkotásában mindemellett hatalmas szerepe van az Európai Uniónak is, amely támogatásokkal és szabályozókkal (piacvédelem, piacszabályozás) támogat, és egyben az uniós szinten megfogalmazott célok érdekében befolyásolja az egyéni gazdasági döntéseket. Ha már szóba került az EU: a csatlakozás értelmezésünk szerint egy üzleti egyezség volt, amely az agrobusiness egyes szegmenseit merőben eltérően érintette, pozitív oldalán a hazai mezőgazdaság, azon belül is elsősorban a szántóföldi növénytermesztés, a negatív oldalán az élelmiszeripar, illetve az állattenyésztés egyes szegmensei álltak. Az EU tagállamai közül jelenleg Magyarország az uniós transzferek egyik legnagyobb nyertese, a GDP 4 százaléka erejéig, melynek jelentős hányada a mezőgazdaságba áramlik. Sokan a politika és a gazdasági szereplők közül ezt „ingyenpénzként” kezelik, azonban ez nem így van, ez volt az ára annak, hogy a belpiacunkra beengedtük a nyugat-európai feldolgozók élelmiszeripari termékeit, illetve alávetettük magunkat olyan szabályozóknak, mint például a cukorkvóta, melynek nyomán gyakorlatilag eltűnt a jelentős hagyományokkal rendelkező hazai cukoripar. Sajátos helyzetbe kerültek az állattenyésztési ágazatok is, a hatékonyabb nyugat-európai termelők versenyének ugyancsak kitéve, ám a támogatásokból csak mérsékelten részesülve, mivel a támogatási filozófia szerint a vertikumon belül csak egyszer támogatunk. Amikor tehát a zsugorodó ágazataink sorsán lamentálunk, fejben kell tartani, hogy egy egységében kezelendő üzletet kötöttünk, melynek során adtunk és kaptunk is valamit. Tény, hogy a nyereségek és veszteségek más-más ágazatokban, ill. más gazdasági szereplőknél jelentkeznek, így nem igazán vezethetőek össze, hiszen az elsődleges termelőtől a késztermékig tartó integrációs lánc nem sok van a magyar gazdaságban. Ebből következik, hogy amikor összehasonlítjuk a mezőgazdaság és az élelmiszeripar teljesítményét, ez nem mondható fair versenynek, hiszen egy alku más-más serpenyőiben szerepeltek annak idején. A magyar agrárpolitika egyik nagy feladata az lett volna az elmúlt 13 évben, hogy ezt az „összevezetést” megoldja, vagyis a beáramló uniós forrásokat valamilyen módon hasznosítsa élelmiszeriparunk és állattenyésztési ágazataink hatékonyságának, versenyképességének fokozása érdekében.
Baromfiintegrációk – egy versenyképes iparág
Érdemes megkülönböztetni a szigetszerű és rendszerszintű pozitívumokat. Előbbire mindig van példa, akár még a legkedvezőtlenebb körülmények között is, mindig vannak olyan úttörők, akik a legjobb gyakorlat megszállottjai és igyekszenek azt tűzön-vízen át megvalósítani, hazai környezetre adaptálni. Igazán boldogok a rendszerszinten látható pozitívumoktól vagyunk (lennénk?), ez jelenti azt, hogy valamit tényleg jól csinálunk, ami a kemény globális vagy EU szintű versenyben megmérettetve is értékesnek, hatékonynak találtatott. Erre véleményünk szerint leginkább a hazai baromfiintegrációk teljesítménye lehet példa, mivel itt jelentősebb támogatások nélkül sikerült a piac által is visszaigazoltan hatékony rendszerek felépítése. Saját közvetlen tapasztalatunk szerint is egy alapvetően jól működő modellt valósítottak meg a baromfitermeltetést, -vágást és -feldolgozást integráló vertikumok, de a statisztikák sem hazudnak, amikor 141%-os baromfi önellátási szintről és 7-szeres export-import arányról hallunk.
Mi lehetett ennek az oka? Kis túlzással azt lehet mondani, hogy „semmi különös” – nem kellett feltalálni a spanyolviaszt, csak követni az ágazat működésének néhány alapigazságát.
A magyar (és külföldi) baromfiágazat működésének egyik fő jellegzetessége a vertikális integráció, mely a legszélesebb vertikumban magába foglalja a takarmány-előállítástól kezdve a szülőpár-gondozást, a keltetést, a nevelést, a hizlalást, a feldolgozást és az értékesítést. Az integrációk célja, hogy egy kézben tartsa a profitot, biztosítsa a homogén minőséget és méretgazdaságossága révén optimalizálja a tőkét. Rendkívül ritka, hogy egy önálló vállalkozás csak egy fázisban vegyen részt, a nem teljes integrációban működő vállalkozások is több tevékenységet végeznek az értékláncban (takarmánykeverés+keltetés+nevelés vagy vágás+értékesítés vagy vágás+feldolgozás+értékesítés). Mindemellett a hazai baromfitenyésztés szakmai hagyományai és a megfelelő üzemméretek is hozzájárulnak ezen cégcsoportok sikerességéhez és van még egy nagyon fontos faktor, amit nem szabad elfelejteni: a baromfifogyasztás világszerte növekvőben van, így ebből a szempontból szerencsés csillagzat alatt működik az ágazat. Fentieket egy jó termékmix egészíti ki:
a világszerte tapasztalható 90%-kal szemben Magyarországon csak 60% a broiler aránya az ágazaton belül, a piacon magasabbra pozícionálható víziszárnyasban és pulykában Magyarország felülpozícionált.
Termelői szövetségek
– nálunk még nem igazán működik
A dán és holland „vérprofiság” egyik tényezője, hogy erős termelői szövetségek vannak, melyek a feldolgozói kapacitásokat is tulajdonolják, így valójában a kereskedelmi láncok egységes és erős alkupozícióval rendelkező termelői oldallal állnak szemben. Ezáltal a jövedelem nagyobb hányada marad a termelőknél, marad forrás fejleszteni, még hatékonyabbá válni és mivel ezek az integrációk hatalmasak, a méretgazdaságosság is mellettük dolgozik. Ehhez képest a hazai piacon a termelési-értékesítési szövetségek részben az elnyerhető többlettámogatás motivációjával születtek, leginkább a zöldség-gyümölcs ágazatban és bár az egységes fellépés révén valóban szert tesznek némi piaci erőre, de a teljes vertikum ellenőrzésére nincs esélyük. Egy beszédes szám – jelenleg a kormány által elismert termelői szervezetek száma a zöldség-gyümölcs ágazatban 56, ami mindent, csak nem egységes piaci fellépést jelent. A tejiparban van már egy hasonló jelentős kezdeményezés, melynek ugyan vannak gyermekbetegségei, de az irány véleményünk szerint jó. A csoport „vérprofinak” még nem nevezhető, talán amiatt is, hogy egyelőre a termékoldalt az alacsony marzs tartalmú dobozos tej dominálja – ugyanakkor jelentős fejlesztések már történtek és terveznek is.
Tehenészetek: ahol a támogatás nem túl sok és nem túl kevés
Ha már a tejiparnál tartunk, tehenészeteink közül is sokan kiérdemelhetik a professzionális jelzőt, melynek fő tényezői véleményünk szerint a szántóföldi növénytermesztéssel való integráció, a megfelelő üzemméret, illetve hogy a korábbi években sokan ki tudták használni az uniós támogatásokat a technológiai háttér fejlesztésére. Örömmel látjuk több ügyfelünknél a szaktudás folyamatos fejlesztésére való belső igényt, a világszerte elérhető legjobb gyakorlatok helyszíni tanulmányozását és ezen elvek, módszerek átvételét. A magyarországi tehenészetek átlagos tejhozama 7700 liter feletti, ami kismértékben meghaladja az EU egészére ill. a nyugat-európai termelőkre jellemző szintet és jóval magasabb az újonnan csatlakozott tagállamokéhoz képest. A tehenészetek mindemellett jelentős uniós és nemzeti támogatásban is részesülnek, de itt sikerült egy egészségesebb egyensúlyt megvalósítani a szántóföldi ágazathoz képest: a nem hatékonyak jó része már kiszóródott, de a támogatás elegendő arra, hogy a válságos időszakokat úgy-ahogy átvészelje az ágazat.
Precíziós gondolkodás
Jók vagyunk-e a hazai mezőgazdaság alapját jelentő szántóföldi növénytermesztésben? Nem lehet erre a kérdésre nyilván egy szóval válaszolni, de véleményünk szerint egyelőre még potenciálunk alatt teljesítünk. Ami nem azt jelenti, hogy Magyarország „Európa éléskamrája” lehetne, vagy az kellene legyen, hanem, hogy adottságaink jobb kihasználására egyelőre még nem vagyunk rászorítva. Miért nem öntözünk? Mert nemigen öntözünk, ez tény, a 3% körüli öntözhető területtel igencsak el vagyunk maradva európai összevetésben. Több oka is van ennek, alapvetően az a kérdés, hogy a.) megtérül-e az öntözési beruházás, b.) az adott birtokszerkezettel meg lehet-e valósítani? Sok esetben egy öntözési beruházás megtérüléséhez a teljes gazdálkodási rendszer átalakítása is szükséges lenne, amit viszont már – kényelemből, a szaktudás hiányából vagy valamilyen objektív akadály miatt – többnyire nem vállalnak a gazdálkodók. Ennek a gondolatnak a mentén merül fel a precíziós gazdálkodás, amely korunk egyik slágertémája a mezőgazdaságban, véleményünk szerint nem indokolatlanul. Itt egyelőre a szigetszerű építkezésnél tartunk, mivel még nem történt meg az a szemléletváltás, ami ennek előfeltétele. Lehajolunk-e minden forintért, vagy megelégszünk a területalapú támogatások által így is biztosított bőséges jövedelemmel? Ismerünk már hazai termelőket, akik elsajátították ezt a gondolkodást, akár olyan szinten is, hogy a világ minden részéről járnak hozzá tanulni. Véleményünk szerint a CAP esedékes következő reformja adhat majd egy lökést ennek a folyamatnak, mint ahogy annak a szemléletváltásnak is, melynek mottója ez lehetne: „precíziósan – nemcsak a földön, hanem fejben is!”
Erste Bank Hungary Zrt.
Agrár Kompetencia Központ
